Meg sem kellene szólalnia – a belőle áradó, biztonságot adó kisugárzás olyan beszédes, olyan sokat elárul arról, amit később szavakkal is alátámaszt, hogy oldalakat lehetne írni róla. A vérében van a gyógyítás iránti elkötelezettség, a segíteni akarás. Szenvedéllyel beszél a hivatásáról, amit már harmincnégy éve űz. Dr. Czakler Évával, az Országos Mentőszolgálat szolgálatvezető főorvosával beszélgettünk, aki 2023-ban elnyerte a Szentgyörgyi Albert Orvosi Díjat.
Olvastam, hogy már gyerekkorodban orvos szerettél volna lenni. Volt előtted példa?
Igen, édesanyám is orvos volt, pszichiáter. Az én életemben sosem merült fel más opció. Már kiskoromban is a macikat gyógyítottam. Emlékszem, általános iskolában azt játszottam, hogy a kréta a fog, és körzővel fúrtam ki. Először a fogorvosi irány vonzott, de aztán úgy döntöttem, hogy az általános orvoslást választom.
Mikor döntöttél a mentőzés mellett?
Tizenhét éves koromban az édesapám hirtelen összeesett és meghalt. Akkor még nem volt olyan fejlett a mentőzés, mint most. Nem volt mobiltelefon sem, az emberek pedig nemhogy képtelenek voltak alapszintű újraélesztést alkalmazni, azt sem tudták megállapítani, hogy az illető egyáltalán él-e vagy csak eszméletlen. Ez a trauma hozzájárult a döntésemhez. Hatodéves koromban egy pozitív élmény is ért. Kipróbálhattam magamat mentőtisztként, és nagyon megfogott a munka.
A 90-es években egy olyan szakmába csöppentél, amiben jellemzően férfiak dolgoztak. Hogyan fogadtak téged a kollégák?
Egyáltalán nem fogadtak rosszul, sőt nagyon kedvesek és segítőkészek voltak. Én úgy gondolom, hogy ha te meg tudsz maradni nőnek és mellette képviseled azt a nagy fokú határozottságot, amit ez a szakma megkövetel, egy segítő közegben találod magad. Az utóbbi időben egyébként egyre több nő jön hozzánk dolgozni mind gépkocsivezetőként, mind ápolóként, úgyhogy hál’ Istennek egyre többen vagyunk.
Tizenegy évig az Országos Mentőszolgálat Markó utcai állomását vezetted, most a Központi Mentőállomás rohamkocsiján vonulsz és az Országos Mentőszolgálat szolgálatvezető főorvosa vagy. Milyen kézségekre van szükséged ahhoz, hogy helyt állj ezekben a felelősségteljes pozíciókban?
Az Országos Mentőszolgálat szolgálatvezető főorvosaként gyakorlatilag az egész országra rálátásom van, és ha valamilyen megoldandó probléma adódik – mondjuk egy tömegbaleset vagy bármiféle betegelhelyezési probléma – az az én feladatom. Mégis azt gondolom, hogy nem kell vezetőnek lenni ahhoz, hogy egy mentőorvos azokkal a tulajdonságokkal rendelkezzen, amiket a magas szintű betegellátás megkövetel. A határozottság nyilvánvalóan fontos; ahogyan a megfelelő elméleti háttér is; a felkészültség; az, hogy az ember tudja kezelni a stresszhelyzeteket. Az empátiát is említeném, mert úgy gondolom, hogy az alaptulajdonsága egy orvosnak.
Úgy hiszem, az empátia a te szakmádban egyszerre lehet áldás és átok.
Amikor valahol tragédia történik, és mi hárman vagy négyen kiszállunk a rohamkocsiból teljesen idegenekként, az a legeslegfontosabb, hogy a családtagok bízzanak bennünk és megértsék, hogy mindent a beteg érdekében teszünk. Ehhez kell a határozottság és a bizonyos fokú empátia. Azonban van, hogy nem tudunk segíteni. Ezt meg kellett tanulnom kezelni. Ha az ember minden egyes tragédiába involválódik, az megeszi a lelkét.
Meg lehet tanulni ezt kezelni?
Én azt remélem, hogy igen, de majd ha idősebb leszek, és esetleg lesznek betegségeim, újra válaszolok a kérdésre, mert azt gondolom, hogy minden betegségnek van valamilyen lelki alapja. Az elmúlt harmincnégy év alatt nagyon sok mindennel találkoztam. A legnehezebb a gyerekekkel kapcsolatos tragédiákat kezelni, főleg akkor, amikor egy olyan korú gyerekhez mész ki, mint a te gyereked. Ha játszótérre mentünk a lányommal, mindig tudtam, hogy mi történhet a hintán vagy a mászókán, ennek pedig ő itta meg a levét.
Felkészítenek benneteket arra, hogy hogyan kezeljétek a szakmával járó stresszt?
Létezik mentálhigiénés támogatás azoknak, akiket nagyon megvisel egy baleset, de amikor az ember elkezd mentőzni, nem készítik fel előzetesen. Ez általánosságban igaz az orvoslásra.
Különös szakma a tiétek: naponta mentetek életeket, mégis névtelenek maradtok. Ennek ellenére előfordult már, hogy megkeresett valaki, akin segítettél?
Igen, volt olyan, hogy felkerestek, meg olyan is, hogy találkoztam a kórházban az illetővel, akit újraélesztettem. Érdekes, mert ő ismert meg engem, nem pedig én őt. A mi találkozásunk nagyon rövid ideig tart, sokszor a beteg tudatánál sincs. De az életmentés nem arról szól, hogy tudják, kik vagyunk. Ezért is döbbentett meg, amikor a Szent-Györgyi Albert Orvosi Díjra jelöltek. A mai napig nem tudom, melyik betegem jelölt, de ezúton is köszönöm neki. Biztos voltam benne, hogy nem nyerhetem meg, mert nekem nincsen pacientúrám, mint mondjuk egy háziorvosnak vagy egy belgyógyásznak, mégis sikerült, és ezért nagyon boldog vagyok.
A pandémia alatt rengetegen figyeltek fel az áldozatos munkátokra.
Igen, lehet, hogy ennek is köze van ehhez. Abban biztos vagyok, hogy a mentőszolgálat és a mentésben résztvevők megítélése jobb lett. Ebben nagy részt vállalt a mentőszolgálat kommunikációs csapata, akik bepillantást engedtek a munkánkba. Sokan csak annyit tudnak rólunk, hogy megérkezünk a nagy, sárga autóval, kiszállunk a rikító, narancssárga ruhánkban, aztán csinálunk valamit. Nagy vonalakban persze tudják, hogy életeket mentünk, de arról fogalmuk sincs, hogy ez hogyan zajlik, hogy milyen problémákkal kell megküzdenünk. A Covid ideje alatt sok híradás szólt erről, és azt érzem, jobb lett a megbecsültségünk.
Sokan nem tudják, hogy maguk is segíthetnek azon, aki bajba jutott. Mi a teendő azután, hogy valaki tárcsázott benneteket?
Ha nagy baj van, a mentésirányíró mindig vonalban marad. Pszichésen segíti a helyszínen lévőt, ott van akkor is a vonal végén, ha ő azt mondja, hogy nem tud vagy nem akar segíteni, de ha valakinek van előképzettsége vagy bátorsága, lépésről lépésre elmondja neki, hogy mit tegyen: hogy hogyan vizsgálja meg a beteget; ha eszméletlen, mire figyeljen; ha pedig meghalt, hogyan kezdje el az újraélesztést. Nagy dolog, hogy egyre több ember tanulja meg, hogyan kell újraéleszteni, és hajlandó is ezt a tudást alkalmazni.
Mi, az Országos Mentőszolgálati Alapítványnál humoros kisfilmekkel próbáltuk oktatni az embereket, és így több mint 2 millió emberhez jutott el az információ. Nem egy olyan újraélesztésnél voltam, ahol a közterületen összeesett beteget az egyetemisták kezdték újraéleszteni, mert eszükbe jutott a kisfilm, beugrott nekik a Stayin’ Alive ritmusa, és elkezdték nyomni a mellkasát. Ők mentették meg az életét – nem én. Attól a pillanattól kezdve, hogy valaki összeesik, 4-5 perc áll a rendelkezésünkre, hogy meg tudjuk menteni. Ilyenkor az ember élete a laikusok kezében van.
Én is élénken emlékszem a videóra, pedig nyolc éve került fel az internetre!
Utána még két videó készült, és Csuja művész úrral éppen most dolgozunk egy negyediken. Azt gondolom, mind a mentőszolgálat, mind az alapítvány edukációs vonala nagyon fontos, hiszen évente 27 ezer ember hal meg hirtelen szívhalálban Magyarországon. Ha csak ennek a 10%-át meg tudnánk menteni! Pedig ez csak odafigyelés és hozzáállás kérdése.
Te kerültél már valaha olyan szituációba, amikor civilben volt szükség a segítségedre?
Nagyon sokszor! Többször repülök transzatlanti járattal, és eddig háromszor történt meg velem, hogy a pilóta bemondta, ha van orvos a gépen, menjen és segítsen. Az egyik eset egy tüdőembólia volt, a másik egy szívinfarktus. Harmadjára egy tűzoltónak segítettem, aki a 9/11-nél dolgozott, és pánik szindrómája volt. Az előző kettő esetben már Európa fölött jártunk, és szerencsére sikerült úgy leszállni, hogy mindkét beteg életét meg lehetett menteni.
Nehéz lehet letenni a munkádat, hiszen bárhol és bármikor adódhat körülötted vészhelyzet. Hogyan tudod elkerülni a kiégést ebben a folyamatos stresszhelyzetben?
Azt nem mondanám, hogy folyamatosan stresszhelyzetben vagyok, mondjuk igaz, hogy nekem sokkal több antennám van, mint az átlagembernek, és sokszor olyankor is szükség van rám, amikor nem dolgozom. A családom azt szokta mondani, hogy nekem hétvégén is állandóan csöng a telefonon, mert folyton orvosi segítséget kérnek tőlem, én meg nyilván nem tudom azt mondani, hogy nem érek rá. Ennek ellenére tudatosan figyelek rá, hogy kikapcsolódjak. Nagyon szeretek utazni és a családommal tölteni a szabadidőmet.
Hogyan látod a jövődet a szakmában?
Ugye az ember 65 éves korában elmegy nyugdíjba, de ezt a szakmát nem lehet úgy abbahagyni, hogy betolom a széket az íróasztal alá, és azt mondom, hogy „kezit csókolom, többet soha”. A mentőzésnek van egy fizikai határa, de biztosan addig fogom csinálni, amíg bírom, mert nekem ez örömet okot. Amikor reggel ötkor fölkelek, boldog vagyok, hogy mehetek kocsizni. Nyilván abba fogom hagyni, amikor már nem tudom felcipelni a negyedikre a táskákat vagy képtelen leszek leszaladni a metróba a sérülthöz, de akkor majd kitalálok valamit. Az orvoslásban azon túl is gondolkodom.
Fotók: Human Dialog
Ha tetszett a cikk, kattints, és olvasd el Szvitacs Alexandra asztaliteniszező történetét is!
