„Megfelelő célokkal és elegendő kitartással bárki élhet teljes életet” – Interjú Szvitacs Alexa asztaliteniszezővel

2019-ben beszélgettünk először egy nagyszabású, gyerekeknek rendezett érzékenyítő eseményen, ahol a több száz vállalkozó szellemű negyedikes játékos feladatok megoldása közben ismerhette meg a különböző fogyatékkal élők mindennapi kihívásait. A tízállomásos kaland végeztével a résztvevőket színpadi előadások és beszélgetések várták. Műsorvezetőként évek óta dolgoztam a programban, de máig élénken emlékszem arra a vibráló fiatal lányra, aki aznap felpattant a színpadra, és alig egy évvel a sorsfordító esemény után csillogó szemekkel, mosolyogva beszélt a közönséghez. Ő Szvitacs Alexa – asztaliteniszező, toxikus sokk szindróma túlélő. Ha belegondolok, a sorsfordító kifejezés mégsem helytálló, hiszen ő mindenek ellenére – vagy épp ezért? – pályán maradt, és a csillaga azóta is meredeken ível felfelé.

Mióta pingpongozol?

Hétéves koromban kezdtem el asztaliteniszezni még Hajdúszoboszlón, 10 évesen kerültem fel Budapestre. Végig korosztályos válogatott voltam, többszörös magyar bajnok, több Európa-bajnoki érmem van, világbajnokságról pedig egy bronzérmem. Szépen ívelt felfelé a pályafutásom. A húszas éveim második felében azért már tudatosan készültem a sport utáni életre, asztalitenisz edző szerettem volna lenni, emiatt kissé háttérbe szorítottam a karrieremet.

2018-ban, 28 évesen változott meg gyökeresen az életem, amikor egy toxikus sokk szindróma áldozata lettem. Mivel edzőként rengeteget voltam gyerekek közt, eleinte azt hittem, hogy egy vírusos fertőzést kaptam el. Minden olyan gyorsan történt, csütörtök reggel jelentettem beteget és szombaton már az intenzív osztályon voltam, ahol mesterséges kómába helyeztek, mert a szerveim kezdtek leállni. Vasárnap konkrétan úgy hívták fel a szüleimet, hogy valószínű meg sem fogom érni a délutánt, úgyhogy jöjjenek be elbúcsúzni tőlem… A kómából négy nap után tértem magamhoz, akkor még mindenem megvolt, viszont nagyon csúnyán elszíneződött a bal alkarom és a lábujjaim. Azzal vigasztaltak, hogy ne izguljak, mert mind a négy végtagom el volt színeződve és a többiről már felszívódott. Több mint egy hét telt el, mikor a fejem felett összesúgva gyakorlatilag közölték, hogy könyök alatt levágják a bal kezem és a lábaimon az összes lábujjam.

A testi-lelki sokk után mennyi időbe telt regeneráció?

2018. augusztus 10-én kerültem kórházba, ahonnan két és fél hónap után jöhettem ki, majd a maradék időt év végéig gyakorlatilag a rehabon töltöttem. Bármilyen furcsán hangzik, bár kirendeltek hozzám pszichológust, megköszöntem, de nem vettem igénybe a segítségét.

Az amputáció nyilván egyfajta tragédia, ugyanakkor az életem múlott rajta, és mindig is úgy gondoltam rá, hogy kerülhettem volna sokkal rosszabb helyzetbe is, lehettem volna például kerekesszékes, sérülhetett volna az agyam, elveszthettem volna a látásom vagy a hallásom.

Ahhoz képest úgy éreztem, „szerencsésen” megúsztam, hiszen arra fókuszáltam, hogy fogok tudni járni és folytathatom a sportolást. Igyekeztem pozitívan hozzáállni, mondhatni még a környezetemet és a családomat is én vigasztaltam. 2019 elején kezdődhettek a nagyon-nagyon lájtos kondiedzések, hogy vissza tudjam magam hozni egy bizonyos szintre például szerva gyakorlások terén. Áprilisban mehettem először újra pingpong terembe.

Igazán példaértékű a hozzáállásod, de ha a történtek nem, akkor mi az, ami ki tud borítani?

Ha nem úgy van valami, ahogy én akarom… Ezek inkább hétköznapi apróságok, mert ha valamit a fejembe veszek, azt szeretem megvalósítani, és ilyenkor néha türelmetlenebb tudok lenni.

Milyen érzés volt újra ütőt fogni?

Hú, fantasztikus! Nyilván az elején még csak egyhelyben gyakorolhattam és fél óránál nem többet, de emlékszem, milyen hatalmas boldogsággal töltött el, mert ez volt a legerősebb motivációm az amputáció után, hogy újra sportolhassak. A műtét után felébredve arra gondoltam, hogy oké, nem a jobb kezemet veszítettem el – szuper, mivel jobb kezes asztaliteniszező vagyok –, így nem fogom feladni: paralimpiai bajnok leszek! Amíg egyhelyben játszottam egész jól ment, az első arculcsapás inkább akkor ért, amikor megnéztük, hogy állunk a mozgásos feladatokkal, mert basszus, nem is gondolnánk, hogy a lábujjaknak milyen fontos szerepe van… akkor kellett ráébrednem arra, hogy ez a pingpong már nem lesz teljesen ugyanolyan, mint amit eddig játszhattam.

Egy cikkben azt olvastam rólad, hogy az önbizalmadat az edződ segített helyrebillenteni. Külön tudod választani a sport és az állapotod miatt önbizalomhiányt?

Amikor belecsöppentem a parasport világában elég gyorsan jöttek az eredmények, tulajdonképpen mindent megnyertem. Utána jött Tokió, ahol „csak” egy bronzérmet sikerült nyernem, őszinte leszek, ott és akkor én azt csalódásnak éltem meg, egészen addig, amíg át nem vettem az érmet. Akkor döbbentem rá, hogy úristen, 2018-ban még majdnem meghaltam, 2021-ben pedig itt állok a dobogó harmadik fokán! Az önbizalomhiány inkább egy kicsit a világbajnokság előtt kerülgetett, mert tudtam, hogy nagyon sokat beleteszek pluszba is a kötelezőkön kívül.

Az első újrakezdéstől számítva sérültek és épek közt is versenyzem. Amikor sérültként az épek közt versenyeztem, voltak olyan mérkőzéseim, amik nyerhetőek lettek volna, mégis kikaptam. A tavalyi világbajnokság első napján, három versenyszámból kettőben (páros, vegyes párosban) kiestem, így az egyéni versenyszámra fel kellett turbózni az önbizalmamat. Bennem van az a sportolói versenyszellem, hogy engem pont nem érdekel, hogy az ellenfélnek hiányzik valamije vagy épp mindene megvan, mert le akarom győzni. A tavalyi évet igen magas, 80%-os nyerési aránnyal zártam épek közt, az első osztályban.

A következő olimpián tehát indulhatnál az épek és a parasportolók között is?

Van már rá példa igen, – hiszen a kettő nem üti egymást –, egy lengyel származású, bal alkar nélkül született lány részt vett mindkét versenyen. Nyilván a jelenlegi magyar, ép válogatottak, akikkel most is edzek, jobbak nálam.

Említetted, hogy sok pluszt is beleteszel a felkészülésbe. Hogyan képzeljük el egy napodat?

Természetesen függ attól, épp mire készülök, de ha egy sima, snassz napot végiggondolok, reggel 9-11-ig az edzőmmel, Vitsek Ivánnal gyakorolunk, utána még legalább egy órát maradok adogatni. Kis szünet, majd délután négy körül jön az újabb edzés, és van olyan nap, amikor estébe nyúlóan kondiedzéssel húzok rá. Egyébként a hétvégi esetleges üres járatokon is itt lehet megtalálni.

Hogyan szoktál kikapcsolódni, amikor nem sportolsz?

Ha hazamehetek a családomhoz Hajdúszoboszlóra, az nagyon fel tud tölteni, de a hétköznapokon az is ki tud kapcsolni, ha filmeket, sorozatokat nézek. Emlékszem, annak idején a rehabilitáció alatt végignéztem az összes nagy orvosi sorozatot a Grace klinikától a Vészhelyzetig, mert akkor és ott nagyjából még értettem is miről van szó… Ma már inkább sportolókról szóló dokumentumfilmeket szeretek nézni. Engem hihetetlenül inspirálnak, mert szerintem mindenkitől lehet egy kicsit tanulni, erőt meríteni.

Nyilván emberből vagyok, nekem is vannak rossz napjaim, de megvan a kitűzött célom, álmom, amiért érdemes küzdenem, ez visz előre.

Mi a következő cél?

Asztaliteniszben nyertem már Európa és világbajnokságot, de a paralimpiai bajnoki cím még hiányzik, ha pedig ezt elértem, azon leszek, hogy minél tovább megvédjem az összes címem. Elég maximalista vagyok, viszont rá kellett jöjjek, hogy a versenyzés és edzősködés nekem jelenleg nem megy egyszerre, ezért most magamat választottam. Hajdúszoboszlói vagyok, Budapesten élek, de Győrben játszom. Az edzősködést később is elő tudom venni, és elő is fogom, hiszen azt a tudást, amit megszereztem mindenféleképp szeretném továbbadni. Van egy saját alapítványom, a Szvitacs Alexa Stay Strong. Szeretnék minél több nehéz helyzetben lévő gyereket bevonni a sport világába, hogy érezhessék, igenis szükség van rájuk, és lássák, ha igazán odateszik magukat, jó eredményeket tudnak elérni, reményt adni, hogy helyzetétől függetlenül, megfelelő célokkal és elegendő kitartással bárki élhet teljes életet.

Ha már a teljesség sokak szemében ez egy esztétikai szempont is. Speciális cipőt vagy protézist kell hordanod?

Az elején egy holdjárószerű speciális papucsot kellett használnom, amíg megtanultam újra felállni, járni. Azóta már normál cipőt hordok. Sportosan elegáns stílusra váltottam, mert, nagy szívfájdalmam, a magassarkú már nem játszik egyáltalán. Esztétikai megoldásként van egy olyan, nyáron papucsokhoz, szandálokhoz hordható speciális zokni, aminek a végén lábujjak vannak, ezt egy pedikűrössel kilakkoztattam – azóta is ugyanaz a szín van rajta. A karomra az elején nagyon-nagyon szerettem volna protézist, de sok idő volt hozzájutni, és végül nem is igazán vált be, mert addigra a hétköznapokban mindent megtanultam nélküle, pingpong közben viszont kifejezetten zavarna a mozgásos feladatok kivitelezésénél.

A tetoválásaid száma ugyanakkor gyarapodott.

Régebben is voltak kisebb tetoválásaim, de a legtöbb a testvéremmel, Renivel közös tetoválás, ami sokat jelent nekünk. Mindig is szerettem volna a karom kitetováltatni, de a szüleim nem igazán engedték, mert mi lesz, ha olyan helyre megyek dolgozni, ahol probléma lesz ebből!? Viszont amikor elvesztettem a bal alkaromat, újra bennem motoszkált, a felkarom ki kéne tetováltatni, hiszen úgyis mindenki megbámul, akkor legyen rajta mit nézni! Szó nélkül elmentem megcsináltatni, majd egy hosszú pulcsiban leültem anyukám elé és mondtam, hogy ő is üljön le, mutatni akarok valamit… A poén, hogy amennyire tartottam az ő reakciójától, végül neki tetszett legjobban.

Fotók: Szvitacs Alexa

Ha tetszett Szvitacs Alexa története, olvasd el Tamás Rita, a Ne pánikolj, sportolj! mozgalom megálmodójáról készéült cikkünket is!