„A nők jobb színészek, mint a férfiak. Miért? Mert azoknak kell lennünk” – mondta egyszer Meryl Streep.
Ha van a színházi és a filmes szakmában férfi dominancia, az elsősorban az íróknak köszönhető, akik többségükben a férfiaknak szánják a nagy szerepeket. Ez így volt Shakespeare idejében is. Ráadásul a színésznőknek ötvenéves koruk körül még inkább lecsökkennek a lehetőségeik. Fiatalon megkapjuk a naiva szerepeket, amiket rám – az alkatomnál fogva – nem is igazán osztottak. Később már csak az anya, majd a nagymama szerepek várnak ránk. A harmincas éveinkben van igazán lehetőségünk jó karaktereket megformálni.
A fenti gondolatot egy alkalommal már idéztem magyar színésznőnek, Marozsán Erikának, aki szerint Magyarországon színészként boldogulni mindenkinek ugyanolyan nehéz. Vele együtt jártál a Színművészeti Főiskolára Horvai István osztályába Kéry Kittivel és Gregor Bernadettel együtt.
Hogy fért meg ennyi dudás egy csárdában? Akkor még nem tudtuk, kiből mi lesz… A külső visszajelzések viszont egyértelműek voltak. Minden tanárunk szerint erős osztály voltunk. Első- és másodévesként ezzel nem nagyon tudtunk mit kezdeni. Azt éreztük, hogy hajtanak, talán picit még manipuláltak is minket, hogy egymás riválisaivá tegyenek.
Kamarás Iván, Hajdú Steve és Anger Zsolt is ebbe az osztályba járt. Úgy tudom, az első időszakban mindenki mindenkinek az ellensége volt, majd idővel jóban lettetek.
Húszan indultunk neki a főiskolának, de elsőben a csapat felét kiszórják. Végül tizenketten maradtunk. Abszurd helyzet volt, hiszen egymásra voltunk utalva. Éjjel-nappal együtt voltunk. Tudom, hogy volt olyan osztálytársunk, aki rosszul élte meg ezeket az éveket.
Én nem tudok gyűlölködve, távolságtartásban élni. Jól kell éreznem magam ahhoz, hogy megfelelő teljesítményt nyújtsak, ami gyomorgörccsel nem menne. Azóta is úgy élek, hogy minden helyzetben megtaláljam azt, ami pozitív érzéssel tölt el.
Úgy tudom, évente tartotok osztálytalálkozót, ahol a kezdeti években az volt a fő téma, ki mire vitte. Miről beszélgettek manapság?
Igen, a diplomaosztót követő ötödik évben találkoztunk először. A többiek kérésére általában én szerveztem meg ezeket az eseményeket. Valóban az első időszakban a szerepek, a díjak, a szerződtetések voltak a beszélgetéseink fókuszában. Volt közöttünk magabiztos és visszahúzódó személyiség egyaránt. Egy idő után látszott, ki fáradt el, melyikünk csalódott, kinek fut a szekere… Az biztos, hogy az együtt töltött négy év mindig fontosabb volt, mint az éppen aktuális szakmai helyzetünk, amit azóta csak még jobban befolyásol a politika, a gazdaság állapota, a színházi szakma körüli történések, az igazgatóváltások, és még sorolhatnám. Annyi külső hatás éri a kultúrát, hogy nehéz önmagában meghatározni a helyünket, ami leginkább csak egy pillanatnyi állapotot tükröz.
Mit ér egy ötvenes színésznő ma Magyarországon?
Alapvetően már az is felmerülő kérdés bennem, hogy mennyit ér a színész szakma Magyarországon és a világ más színpadain.
Érzed a pálya leértékelődését a szó presztízs értelmében?
Egy kicsit igen. Már nem annyira becsülnek meg minket, mint korábban, ami sok dolog együttes következménye. Ma bárki, a világ bármely pontján rajonghat úgy egy ázsiai színésznőért, mint annak idején mi, magyarok itthon Karády Katalinért. A fiatalabb korosztálynak megváltozott az érdeklődési köre, kevesebb művészt ismernek. Nem tudunk annyi impulzust adni számukra, ami elegendő lenne a figyelmük felkeltéséhez. A gyerekeimen is látom, hogy nem mindig szeretnének beleereszkedni a csendbe. Máshol keresik és találják meg az élményeket.
A színház lassabb, kevésbé vibráló, odafigyelést igénylő, elgondolkodtató műfaj, ahol kérdéseket kell feltennünk, fel kell ismernünk a párhuzamokat a látottak és a saját életünk történései között.
Kívülről úgy tűnik, mintha szakmai értelemben egyenes sikertörténet lenne a tiéd. Elsőre felvesznek a főiskolára, amelynek elvégzését követően rögtön szerződtet a Radnóti Színház, majd jönnek a színházi és filmes sikerek.
Lassan belenőttem a korba, amikor azt mondom, amit az elődeim: bezzeg az én időmben! Persze más minőségben, de a fiatalok ezeket a sikereket ugyanúgy megélik, mint a saját korosztályom. Tudtam, hogy szerencsés vagyok, amiért a Radnótiba kerültem, ahol a szakma olyan kiválóságai dolgoztak, akikhez jó volt csatlakozni. Idővel megéreztem a sikeremet is. Jöttek szépen sorban azok az előadások, amelyeket a nézők, de a kritika is kedvezően fogadott. A lehetőségekkel igyekeztem élni is.
Mi hiányzott, ami miatt úgy döntöttél, szeretnél a Jordán Tamás nevével fémjelzett Nemzeti Színházhoz szerződni?
Elsősorban a levegő. Vágytam arra, hogy nyolc év után, amit a Radnótiban töltöttem, nagy színpadon játszhassak. Az igazgatóm, Bálint András is azt mondta nekem, az az egészséges, ha továbblépek, és más emberekkel is megismerkedem. Akkor alakult meg a Jordán-féle Nemzeti társulata olyan nevekkel, mint egy háborús flottában, csupa nagyágyú szerződött a színházhoz.
A magyar színházi élet egyik ellentmondása, hogy miközben valaki óriásplakátokon mosolyog, a sikere csúcsán van, gyakran filléres gondokkal küzd. Rólad lehet tudni, hogy az első gyereked születése után nagyon rossz anyagi körülmények között éltetek, kölcsönökből tartottad fenn magatokat. Az egyik álmod az volt, hogy egy liter tej helyett kettőt vehessél a boltban.
A legfontosabb szakmai sikereim a színházhoz kapcsolódnak, viszont a legnagyobb népszerűséget jelentő sikeremet a Csak szex és más semmi című film jelentette. Ezt a lehetőséget akkor kaptam, amikor már sok jó és kevésbé jó darabban kipróbálhattam magam, kialakult bennem egyfajta stabilitás és önértékelés, ezért a siker nem volt képes megszédíteni. Szerénykedhetnék, mondhatnám, hogy nem vágytam országos ismertségre, de nem lenne igaz. Igenis, nyomot szerettem volna hagyni magam után. Azt hiszem, ezzel sokan vagyunk így. Másrészt a siker adott egyfajta nyugalmat. Húszévesen az első fiammal, Lackóval szinte semmink nem volt. Ezzel együtt úgy éreztük, mindenünk megvan, ami fontos, hiszen ott voltunk egymásnak. Emlékszem, volt, hogy csak felpattantam a biciklimre, felültettem a gyereket, és elmentünk kirándulni.
Anyagi szempontból a Nemzeti Színházban szedtem össze magam, de ott is hónapoknak kellett eltelni, mire kifizettem a tartózásaimat, és a különmunkáknak köszönhetően egyenesbe jöttem. Ilyen munka volt a Szomszédok és az Életképek. Anyukám mindig mondogatta nekem, hogy osszam be a pénzt, miközben úgy szerettem volna már venni egy új hűtőszekrényt… Igaz, legjobban egy autóra gyűjtöttem. Mindig erős volt bennem a szabadságvágy. Már a főiskolán megkaptam a kritikát Horvai Istvántól, hogy az az energiamennyiség, amivel végigcsináltam az ottani éveket, nem elég a szakmához. Nem lusta voltam, csak kíváncsi az élet más területeire. Arra, mi van a Vas utcán túl.
Hogyan éled meg a szabadságot a szakmában?
A színésznek nincs hétvégéje, ünnepnapjai, mert a nézők akkor érnek rá színházba menni. Rendszeresen fel kell állnunk a vasárnapi ebéd mellől, mert háromkor már előadás van. Nem véletlenül szálltam ki a társulati létből. Már csak azokra a munkákra mondok igent, amelyekre szeretnék. Megérkeztem a vágyott nagy szabadságba, és jól érzem magam.
Melyik volt az a szerep, amely a legnagyobb kihívás elé állított?
A Radnótiban játszottam Nyinát Csehov Sirályában, amivel kapcsolatban azt éreztem, nem sikerült jól megformálnom a karaktert. Emlékszem, az egyik próbán úgy adtam elő az utolsó monológját, ahogy kellett, és soha többet nem tudtam reprodukálni. Mindig kerestem az akkori érzést, mégsem sikerült megtalálnom. Belső kudarcként éltem meg. Idővel talán a magam támasztotta elvárások miatt is alakult ki bennem egy rossz feszültség. Ha a barátaimat kérdeznéd, biztos, hogy több ilyen szerepet is fel tudnának idézni, én sok mindent elfelejtek…
Kik a barátaid?
Debrecenben születtem. A gyerekkoromban köttetett mély és szoros barátságaim a mai napig megvannak. Az egyik barátnőmmel, aki azóta Balázs Béla-díjas dramaturg, négyévesen találkoztunk először, és azóta vagyunk jóban. Mindketten a debreceni Ady Endre Gimnáziumba jártunk, ami egy kiváló bölcsője volt a színházi szakmának. Már több mint kétszáz diák került ki a falai közül, és szerepel különböző színházakban. Minden jó és rossz pillanatban ott vagyunk egymásnak. Nem is tudom, mi lett volna velünk egymás nélkül. Négy nővel alkotunk nagyon szoros szövetséget, pedig egyikünk harminc éve Costa Ricán él. A színházi szakmából Kulka Janit és Muskát Lászlót sorolom a barátaim közé.
A Király című sorozatba Nagy Ervin ajánlott be, hogy játszd el az általa megformált Zámbó Jimmy feleségét, Editet. A pletykák szerint a színészi szakmáról nehezen lehet kijelenteni, hogy nagyon gerinces lenne. A színházban, ahogy a filmben is állandóan megy a furkálódás, az irigykedés.
Nagyon hálás vagyok Ervinnek, hogy eszébe jutottam, és így eljátszhattam ezt az isteni szerepet. Soha sem szerettem olyan közegben lenni, ahol az általad említett tulajdonságok megjelentek.
A külvilág túlmisztifikálja a színházi világot, hogy legyen egy kis okuk a pletykálkodásra.
A városi legenda szerint Básti Juli és Udvaros Dorottya gyűlölték egymást, amikor mindketten a Katona József Színházban játszottak. Nyilván volt olyan szerep, amit mindketten eljátszhattak volna, de biztos, hogy nem utálták egymást.
Versenytáncoltál, később tánctanár szerettél volna lenni. A táncban nem a külsőségek, a ruhák, a smink, a közönség érdekeltek, hanem a mozgás. Mi érdekelt a színházban?
Az érzelmi út, amelyet egy-egy szerepnek köszönhetően képes lehetek bejárni. A traumák, a veszteségek feldolgozása. Nevezhetjük egyfajta terápiának. Egy idő után bele is fáradtam az önmarcangolásba. Nem szerettem volna minden este meghalni. Emlékszem, a Nemzetiben játszottam a Mohácsi János rendezte Sárga Liliomban a Primadonna szerepét, ami valódi felüdülés volt. Ittunk, táncoltunk, lövöldöztünk… Amikor a Tháliába szerződtem, megtapasztaltam a másik végletet is, amikor viszont igényem lett volna arra, hogy ne csak könnyed darabokban szerepeljek.
Az a típusú ember vagy, aki fejjel megy neki a falnak. Milyen vagy színésznek?
Kos vagyok. Amikor szükségesnek éreztem, váltottam mind a magánéletemben, mind a szakmámban. Van bennem tudatosság, de a döntéseim nagy része ösztönös. Inkább a magánéletben voltak vágyaim, mint a szakmában.
Furcsa kijelentés egy színésznőtől.
Igen. Vágytam a nagy szerelemre, a családra és a gyerekekre. Szakmailag arra, hogy megőrizzem a szabadságom úgy, hogy közben ne veszítsem el az egzisztenciális biztonságom. Színházi szerepálmaim nem voltak soha. A pályája elején minden színész arra vágyik, hogy majd elismert művész legyen, ezért mindent meg is tettem, amit kellett, és a feladatomat megpróbáltam a legjobban elvégezni. Isten a tenyerén hordozott, mert jöttek is szépen a lehetőségek. Ezekhez idővel lett önbizalmam, hitem, és talán ezek miatt, de nem is voltak nagy szakmai csalódásaim, kudarcaim, amiből nehezen álltam volna fel. A magánéletemben sem az elvárások dominálnak. Egyszerűen csak hagyom, hogy megtörténjenek a dolgok.
A mából visszatekintve minden kudarcomban ott volt a jövő reménye, amit persze abban a pillanatban nem voltam képes jól megélni.
Sokat utazol. Mit látsz a tükörben, amelyet idegen tájakon, ahol senki nem ismer, tartanak eléd az emberek?
Nagyon szeretem azt a nőt, aki az utazásaim során vagyok. Nem régen jártam Hawaiion, ahol fantasztikus volt életemben először, ötvenévesen kipróbálni a szörfözést. Vagy a nővéremnél Floridában, aki esküvői virágdekorációkat készít. Amikor ott voltam, jó volt megtapasztalni egy másfajta életet.
Látszólag nagyon lezser nő vagy, aki mindig igyekezett frappáns válaszokat adni az elé kerülő kihívásokra, de mintha a lezserség mögött lenne valami feszültség is, ami a lényedből árad.
Feszültséget nem érzek. Szenvedélyes vagyok. Különösen a magánéletemben. Ötvenévesen szeretném mindazt megélni, amit az élet tartogat számomra. Azt hiszem, ilyen dolog még van bőven…
Fotók: Valuska Gábor
