„Az élet iskolájába jártam, a legjobb tanítóm Yoko Ono volt” – Interjú Sam Havadtoy festővel

Havadtoy magát magyarnak valló, Milánóban élő képzőművész, lakberendező, a New York-i művészelit tagja, akit annak idején Andy Warhol terelt a festőművészet felé, de például Keith Haringgel a mai napig inspirálják egymást. Az összes korszakos jelentőségű művész barátja közül Yoko Ono, korábbi élettársa befolyásolta legjobban a művészetét.

A kiállítás címében szándékolt az általában pejoratív kontextusban elhangzó „migráns” szó használata? Mit jelent az Ön számára kulturális migránsnak lenni?

A magyarban a menekült, migráns és bevándorló szavak szinonimák, az angolban erre csak a migrant szót használjuk. A migráció világméretű probléma: az USA-ban, egy olyan országban építettek falat a migránsok ellen, amit ugyanúgy a bevándorlók alapítottak.

Sajnálatos, hogy a világon mindenütt negatív tartalmat társítanak a migrációhoz, én a művészetemen keresztül erre szeretném felhívni erre a figyelmet.

Akik az otthonukat feladva egy idegen országban kezdenek új életet, magukkal hozzák a múltjukat, kultúrájukat és tapasztalatukat, s mindez ötvöződik a befogadó ország kultúrájával. Gondoljunk csak a Nobel-díjasainkra, akiknek nagy része külföldön ért el sikereket, ők is a kinti kultúrát vegyítették a magyarral!

Hogy lett Önből kulturális migráns?

56-ban nem sok választásom volt, amikor elhagytam az országot, de onnantól a magam ura voltam, én döntöttem el, hova megyek. 1972-ben, tizenkilenc évesen disszidáltam Amerikába. Az érkezésemkor rendszeresen elsütötték azt a viccet, hogy hogyan kezdődik a magyar rántotta receptje – „először lopj két tojást!” Amikor arról beszélünk, hogy nincs jó hírünk a világban, gondoljunk arra, hogy régebben sem volt. (56-ban például megnyíltak itthon a börtönök, az összes bűnöző elhagyta az országot, ők külföldön folytatták a szakmájukat.)

Turista vízummal érkeztem az Egyesült Államokba, úgy tudtam csak ott maradni, hogy beiratkoztam diáknak egy nyolcszáz dolláros képzésre. A pénzt kölcsönkértem, aztán visszamondtam a jelentkezést, a kölcsönt is visszaadtam, de így legalább meglett a diákvízumom. Ezt háromszor eljátszottam, mire lehetőséget kaptam a maradásra. Olyan ez, mint az omlett recept – a híres magyar fifika nekem is segített. Mielőtt ítélkeznénk, nézzünk a tükörbe! Amikor húsz év után Yoko Onóval elváltak útjaink, depis voltam. Elmentem egy hipnoterapeutához, néhány foglalkozás után, otthon visszahallgattam a felvett kazettákat, és rájöttem, hogy hiába hittem azt, hogy Yoko igazságtalanul hagyott el, én voltam az, aki rosszul viselkedtem vele. Tudat alatt módosítjuk a tényeket – a magyar történelemmel is ez van.

Tizenegy olyan klasszikussá vált, elhunyt alkotó közismert képét festette újra, akik nagyban hatottak eddigi munkásságára, és közös bennük, hogy mindnyájan kulturális migránsnak tekinthetők. Melyik művésszel érez leginkább sorsközösséget?

Amikor John Lennonnal megismerkedtem, az angol akcentusom miatt egyből észrevette, hogy nem odavalósi vagyok – Angliában születtem, Magyarországon nőttem fel, és innen szöktem meg, majd jutottam el Londonba –, azt mondta, hogy együttérez velem, mert tudja, hogy nekem legalább olyan nehéz lehetett Budapestről Londonba költözni, mint neki Liverpoolból. A vasfüggöny mögött nem is gondoltunk rá, hogy máshol országon belül léteztek az erős osztálykülönbségek, különösen Angliában. Egy liverpooli akcentussal beszélő gyereknek nem volt helye a fővárosban. Ha úgy vesszük, nekem könnyebb volt az asztalhoz ülni, mint Lennonnak.

A kiállított festményeken az eredeti stílus és az Ön jellegzetes csipketechnikája keveredik. Hogyan próbálta e kettőt egyensúlyba hozni?

Amikor a Javlenszkij-kiállítást csináltam Tel Avivban, még túlzásba estem a pöttyeimmel. Tetszett a képek sejtelmessége, de visszatekintve látom, hogy jobb lett volna, ha hagyom érvényesülni az eredetiket. Több mint tíz évvel ezelőtt Olaszországban állítottam ki – az olasz kultúrára reflektáltam, olasz mesterek munkáit dolgoztam át –, akkor alakult ki a módszerem, hogy mennyire érdemes belepiszkálni az eredeti műbe.

A tárlatvezetésen elmondta, hogy a kiállított festmények közül, az Andy Warhol által készített John Lennon-arckép a kedvence.

Andy Warhollal barátok lettünk – szlovák származása miatt Kelet-Európa közös pont volt az életünkben. Említettem neki, hogy festegetek, azt tanácsolta, hogy tanuljak meg szitázni, mert segíteni fog. Egy mester nyomdász, aki szitázott neki, tanfolyamot indított, elmentem hozzá. A szitázással megfestett vásznaim voltak az első olyan munkák, amiknél úgy éreztem, hogy azok képzőművészeti alkotások.

John Lennon halála után öt évvel – akkor már Yoko Onóval éltem – egy új lemez kiadásán gondolkoztunk, és kellett hozzá egy jó lemezborító. Eszembe jutott, hogy egyszer John arról panaszkodott nekem, hogy összeveszett Andyvel, mert az Mick Jaggerről csinált egy szexszimbólum-sorozatot, amit pedig róla kellett volna mintázni. Beszéltem erről Yokóval, akkor ötlött az eszembe, miért ne kérjem meg Andyt, hogy fesse meg az album borítóját. Kiválasztottunk egy fényképet, elküldtem Andy stúdiójába, és ő elkészítette a mára klasszikussá lett képet. Bár Lennont Andy után megfesteni igen nehéz volt, ehhez a festményhez kapcsolódik a legszemélyesebb történetem, amelynek életem három legfontosabb szereplőjével, Andy-vel, Johnnal és Yokóval, együtt vagyunk a részesei. 

Warhol inspirálta Önt legjobban a sok híres művészbarátja közül?

Az élet iskolájába jártam, a legjobb tanítóm Yoko volt.

Jellegzetes technikámat, a csipkézést is miatta választottam. Amit gyerekkorunkban giccsnek tartottunk, lenéztünk, az az asszonyoknak kifejezési formát jelentett. Ha a csipke elkoszolódott a mindennapok használatában, kidobták, míg, ha egy férfi készítette háromlábú fejőszék eltört, megjavíttatták, mert értéket képviselt – azt az „ember” csinálta. Ehhez van egy anekdotám ifjú koromból.

Feminista konferenciát tartottak, nekem kellett vigyázni, hogy senki ne zavarja meg a rendezvényt, a kávét is én vittem be a hölgyeknek. Hallottam a beszélgetést, ami arról folyt, hogy a férfiak több ezer éve uralják a világot, tönkre is tették, ideje, hogy a nők vegyék át az uralmat, így bebizonyíthatják, mennyivel többre képesek. Feltűnt, milyen erőszakosan állnak ehhez a témához, óvatosan kérdésre jelentkeztem. Szokták mondani, hogy az első három év a legfontosabb a gyereknevelésben, ezért kérdezem: ha az első három év az asszonyok kezében van már több ezer éve, nem ennek eredménye, hogy a férfiak utálatosak? Lett is „takarodj!”. Ez volt számomra a feminizmus egyik felkiáltójele. Azért szeretem használni a csipkét, mert azzal férfitársaim nevében tiszteleghetek a nők előtt – ez hát az én feminizmusom.

Számos helyen állított már ki a világban, Magyarországon is jónéhány alkalommal láthatta képeit a közönség, többek közt a budapesti Ludwig Múzeumban és a szentendrei Ferenczy Múzeumban. Mit gondol arról, hogy most a Magyar Nemzeti Múzeum ad teret az alkotásainak, ráadásul itthon van a premier?

Annyiban is érdekes a helyszín, hogy itt nem szoktak kortárs kiállítást rendezni, az enyém kuriózum.

Fontosnak tartottam, hogy a kiállítás innen induljon útjára, mert az életem is innen indult.

Magyarországon szerettem volna először párbeszédet kezdeményezni az engem személyesen is érintő kulturális migrációról. Ezt a kiállításomat megelőzte a budai Várban egy másik, annak is Gulyás Gábor kurátor volt a felelőse, ahogy ennek. Gábornak örök hálával tartozom a bizalmáért.

Fotók: Nemzeti Múzeum / Jaksity István, Sam Hadvatoy

Ha tetszett a cikk, ez is tetszeni fog: kattints, és olvasd el a Similar Stories művészeivel készült interjúnkat!