hirdetés
Idén lenne 90 éves Popper Péter. Az ismert pszichológus egy igen hosszú korszaknak volt az egyik igen meghatározó tanítómestere, előadója és szerzője. Gondolatai, aranyköpései, történetei a mai napig közkézen forognak, könyvei iránt még mindig töretlen az érdeklődés. A televízióból, előadásaiból, ahol a szélesebb nyilvánosság előtt is gyakran megosztotta történeteit, anekdotáit, tanításait, filozófiai fejtegetéseit, nagyon sokan ismerték. Ám azt, hogy milyen édesapa volt Popper Péter, azt csak egyetlen egy ember, a pszichológus fia, Popper Gábor tudja, akit arra kértünk, az évforduló kapcsán meséljen arról, milyen ember, milyen szülő volt az édesapja, és hogy milyen útravalóval látta el gyermekét a legendás pszichológus.
Én mindig írok róla. A közösségi médiában szoktam a megemlékezéseimet közzétenni, most is erre készülök.
A kettőnk kapcsolatáról, hiszen nekünk mindig ez volt a fő dolgunk egymással. Mi nem éltünk együtt, hároméves voltam, amikor a szüleim elváltak, és engem édesanyám nevelt. Emiatt igen fura kapcsolatunk volt apuval. Ennek a kapcsolatnak a legfontosabb fordulópontjairól írok majd a Facebook oldalamon.
Apu elég mozgalmas életet élt, ezért az első tizenhárom évemben tulajdonképpen ő egy vasárnapi apuka volt az életemben. Ez azt jelenti, hogy hetente, kéthetente hétvégén, fél napot, vagy akár egy napot eltöltöttünk együtt. Ilyenformán én egy vendég voltam az ő életében. Aztán 16 éves koromban volt az első fordulópont, és huszonöt éves koromban a második. Ekkorra már leomlottak azok a falak, melyeket a ritkább találkozások emeltek kettőnk közé. Erről a két fordulópontról mindenképpen szeretnék most megemlékezni.
Nagyon jó, nagyon-nagyon sokat köszönhetek neki sok tekintetben. Elsősorban a műveltségemet, ami messze elmarad az övétől. Ő szerettette meg velem az irodalmat. Volt egy közös játékunk is, ami a versekhez kapcsolódott. Volt egy időszak, amikor nagyon sokat autóztunk együtt, és ilyenkor azt játszottuk, hogy ő elkezdett egy verset, és nekem azt folytatni kellett. Ha nem tudtam, akkor a legközelebbi alkalomra elvárta, hogy megtanuljam. Szerettem ezt a játékot, és tulajdonképpen ennek köszönhetem, hogy ma is igen sok verset tudok, melyek sokat segítenek. Ha a lelki állapotom úgy kívánja, elmondok magamban egyet, akár hangosan is, és általában ezek helyre szoktak billenteni mindent.
Ez egy nagyon nehéz kérdés. Tudtam, hogy ő egy közéleti ember, hiszen annak idején sokat szerepelt a tévében is, volt saját műsora, vagy meghívták beszélgetni, sokat szerepelt például Ranschburg Jenővel a Családi kör című műsorban is, ezért nagyon sokan ismerték. De ezzel egészen a kamasz korom kezdetéig nem is nagyon törődtem, ellenben később volt, hogy egy picit föllázadtam az ismertsége okán. Például az első munkahelyem, ami egy könyvtárban volt. Itt az első nap úgy mutatott be az akkori főnököm a többi kollégának, hogy itt az új kolléga, Popper Péter fia. Ez ellen én akkor szabályszerűen fellázadtam, és elmondtam, hogy kérem szépen, én Popper Gábor vagyok; és ha megkérdezi valaki, hogy van-e közöm Popper Péterhez, akkor nagyon büszkén elmondom, hogy igen, ő az édesapám, de engem ne mutasson be úgy senki, hogy én kinek a fia vagyok.
Talán ez is az egyik oka volt annak, hogy teljesen más pályát választottam, mert hogyha én mondjuk egy sikeres pszichológussá váltam volna, akkor mindig kétségeim lettek volna, hogy ez azért van, mert én valóban tehetséges vagyok, vagy csupán a nevem miatt. Nem akartam apu nyomdokaiba lépni, a saját utamat akartam járni. Még az is megtörtént, hogy egy kis időre otthagytam az értelmiségi pályát.
Igen, és jót nevetett rajta. Abszolút megértett, azt mondta, valószínűleg ő is agyvérzést kapott volna hasonló helyzetben. A második nagy közeledésünk pedig épp akkor volt, amikor egy időre otthagytam az értelmiségi pályát, és nyitottam egy büfét a Velencei-tónál. Megértette a döntésemet, ami nagyon tetszett neki, és mindenben támogatott. Volt, hogy hetente legalább kétszer-háromszor éjjelente meglátogatott, hiszen még éjjel is nyitva voltam, és végigdumáltuk az éjszakákat. Ezek nagyon-nagyon jó beszélgetések voltak.
Mind a kettő igaz volt. Ilyenkor nem földhözragadt témákról beszélgettünk, hanem apu mesélt, mert ő mindig mesélve tanított, nemcsak engem, hanem, azt hiszem, mindenkit. Nagyon sok keleti történetet, bölcseletet osztott meg velem akkor, amiből sokat tanultam. Tudni kell róla, hogy ő nagy szerelmese volt a keleti világnak, kétszer is élt hosszabb ideig Indiában. Ha szükségét éreztük, természetesen megbeszéltük a családi, magánéleti kérdéseket is, hiszen mindig segített, mindig nyitottak voltunk egymás irányába. Tudja, az volt a furcsa, hogy akkor is mindig tudtunk egymásról, ha mind a ketten a saját utunkat jártuk, és emiatt csak ritkán találkoztunk. De volt egy íratlan szabályunk, miszerint, ha az egyikünknek szüksége volt a másikra, akkor az azonnal ment, legyen szó betegségről vagy lelki problémáról, mindig számíthattunk egymásra.
Igen, emlékszem mesélt egy filmről, sajnos a címére már nem emlékszem, de a történet lényege az volt, hogy soha nem szabad maradékokkal élni. Vagyis, ha valamit elkezdünk, ha valamibe belefogunk, legyen az munka, partnerség, bármi, akkor azt százszázalékkal, teljes erőbedobással kell csinálni, úgy, hogy ne maradjanak maradékok a végén.
Azt mondta, nem lehet kicsit szeretni, nem lehet csak egy kicsit tanítani, és mindig arra buzdított, hogy ne spóroljak magammal.
Apu hiteles volt a számomra, mert azt tapasztaltam, hogy amit mondott, amit tanított, aszerint is élt. De megtanította azt is, hogy soha ne az érdekeljen, ne az irányítsa a cselekedeteimet, hogy mit szólnak mások, hanem azzal foglalkozzak, azt tegyem, ami nekem jó. Ezek a legfontosabbak, amiket én tőle megtanultam.
Nagyon köszönöm neki az íráskészséget, biztos vagyok benne, hogy az tőle származik, így sikerült öt prózai és egy verseskötetet megírnom és megjelentetni, ezért nagyon hálás vagyok. Az írás nagyon sokat segített nekem. Mindazt, ami az ő igen korai és váratlan halálával és az egész mindenséggel kapcsolatban bennem maradt, azt ki tudtam írni magamból. Hálás vagyok az életszemléletért, amit megtanított nekem, a keleti kultúra szeretetéért.
Azt tapasztalom, hogy nagyon hiányzik azoknak, akik őt szerették. Ez abból is leszűrhető, hogy még mindig nagyon jól fogynak a könyvei. A kiadó remekül gondozza apu egész életművét, most, a 90. születésnapja kapcsán ismét megjelentette a Tigris és a majom című riportkötetet, amit Mihancsik Zsófia írt. Az interneten van egy virtuális terem, az Auditórium, ahol apu előadásait is meg lehet hallgatni. Emellett én is törekszem arra, hogy a lehetőségeimhez mérten, főként a közösségi médiában időről időre ápoljam az emlékét, mert ma is szükség van a gondolataira, az üzenetére. Biztos vagyok benne, hogy most is teltházas előadásokat tartana.
Köszönjük a fotókat Popper Gábornak!
Ha tetszett a cikk, ez is tetszeni fog: kattints, és olvasd el interjúnkat Kepes Andrással!
hirdetés
