„Ha békét akarok hozni a világba, először kezdjem el magamat kutatni, hogy bennem vajon béke van-e” – Interjú dr. Piczkó Katalin pszichiáterrel

Életünk jelentős hányadát töltjük azzal, hogy önmagunkat monitorozzuk, és azon törjük a fejünket, hogy viselkedésünkkel és megjelenésünkkel eleget teszünk-e annak a képnek, amit mi magunk alkottunk önmagunk ideális változatáról. Mégis miközben azon vagyunk, hogy kifogástalan szülők, társak, esetleg munkaerők legyünk, mintha egyre távolabb kerülnénk a boldogságtól. Vajon mi az oka? Miért van az, hogy minél többet foglalkozunk önmagunk fejlesztésével, annál jobban elhatalmasodik rajtunk a szorongás? Miért kötjük feltételekhez a lelki békénket? És miért tudnak a céljaink messzebb sodorni bennünket önmagunktól? Dr. Piczkó Katalin pszichiáterrel, a Szeretetkertben önmagunkkal című könyv szerzőjével beszélgettünk.  

Az elmúlt évek nehézségei miatt rengetegen kibillentek az egyensúlyukból. Nem érezzük jól magunkat a bőrünkben, nem találjuk a lelki békénket. Erre szerettél volna reflektálni a Szeretetkertben önmagunkkal című könyveddel?

A kettő egybeesése inkább egy szerencsés véletlen, mintsem tudatos döntés. A pandémia ideje alatt sok embernek változott meg az élete, ebben a bizonytalan helyzetben sokan kényszerültek szembenézni olyan egzisztenciális kérdésekkel, amiket egyébként a szőnyeg alá söpörtek volna. Az inspiráció viszont inkább belülről jött. Egyrészt azért született meg ez a könyv, mert a saját traumáimmal és kríziseimmel eljutottam arra a szintre, hogy meg tudjak küzdeni velük, át tudjam őket fordítani, és úgy gondolom, hogy ez a bejárt út másoknak is irányt mutathat. Másrészt az előző könyvem, a Szeretetkert rádöbbentett arra, hogy számomra mennyire fontos az írás. Ez egy gyógyulási folyamat, amely során utazást teszek a tudatalattimban és feltérképezem azt. Rengeteg pozitív visszajelzést kaptam a Szeretetkerttel kapcsolatban, és rájöttem, hogy a szimbólumrendszere nemcsak a párkapcsolatok viszonylatában, a saját magunkhoz fűződő kapcsolatunk esetében is működik. Először bizonytalan voltam, hogy tudok-e írni egy második könyvet is, de aztán annyira belejöttem, hogy alig tudtam befejezni. Én lepődtem meg a legjobban, hogy milyen vaskos lett.

Ha kilépünk az utcára, felhajtunk az autópályára, elintézzünk a nagybevásárlást, a bőrünkön érezzük, hogy az emberek lelkiállapota a világban most zajló eseményeket tükrözi. A könyvben te ezt megfordítod. Azt írod: „A világ megváltoztatása az önmagunkkal való munkálkodással kezdődik”.

Sokkal nagyobb lehetőségünk van magunkon dolgozni, mint a körülöttünk zajló dolgokat megváltoztatni, főleg úgy, hogy egy-egy helyzetre sokszor semmiféle ráhatásunk nincs.

Fontosnak tartom, hogy ha szeretnénk megváltoztatni a világot, először nézzük meg, hogy mi magunk hogyan működünk. Békére vágyunk, de vajon mi békét sugárzunk mások felé?

Néha magamat is rajtakapom, hogy nem. Számomra megvilágosító erejű megtapasztalás volt, amikor erőszakmentes kommunikációról és empátiáról szóló videókat akartam forgatni, de mindvégig feszült és türelmetlen voltam. Sosem szoktam parancsolgatni, de biztosan nem volt jó a közelemben lenni. Amikor visszanéztem a videókat, fogtam a fejem, hogy én erről a témáról nem így akartam beszélni. Egy nagy felismerés számomra, hogy ha békét akarok hozni a világba, először kezdjem el magamat kutatni, hogy bennem vajon béke van-e. Ahogyan Triszmegisztosz mondta: ami fent, az lent; ami bent, az kint. Az én hitem szerint azzal fogok találkozni a világban, ami bennem is zajlik.

Teljesen logikus, amit elmondtál. Mégis miért nehéz ezt tudatosítani magunkban?

Mert vannak rajtunk olyan kapcsológombok, amik bekapcsolják a tudattalan működésünket. Előfordul, hogy nem vesszük észre, hogy stresszben vagyunk, mégis beindul a hozzá kapcsolódó működésünk. Ezt egy William Ury nevű, tárgyalástechnikával foglalkozó ember úgy fogalmazza meg, hogy reagálógépek vagyunk. Hogy magammal kapcsolatban hozzak egy példát: egy kapcsológomb nyomódik be, amikor a páromtól egy csipetnyi cinizmussal, némi fölénnyel és kioktatással kérdezem meg: szerinted? Azt gondolom, hogy akármennyire tudatosak vagyunk, ezek a visszalépések időről időre megtörténnek velünk. De amint elmúlik a kapcsológombnak a hatása, és kijövök ebből a pillanatnyi regresszióból, a tudatosság segít abban, hogy odamenjek hozzá, és azt mondjam: ne haragudj, türelmetlen voltam, mert rohantam valahova, de nem így akartam kérdezni.

Miközben arról olvastam, hogy mennyire fontos, hogy jóban legyünk önmagunkkal, óhatatlanul az járt a fejemben: milyen visszás, hogy egy olyan korban élünk, amiben az ember rengeteg figyelmet fordít önmagára, mégsem érzi igazán jól magát a bőrében.

Szerintem valahogyan összemosódnak a fejünkben a dolgok. Az, hogy figyelj magadra, legyen énidőd, tűzzél ki célokat, figyelj rá, hogy jól érzed-e magad bizonyos helyzetekben, mind nagyon fontos útmutató, főleg azért, mert sokunknak vannak önfeláldozási sémái. Ez leginkább nőknél, anyáknál tud megjelenni, transzgenerációs utakon megérkezni hozzájuk, jellemzően olyankor, amikor párkapcsolatot alakítanak ki valakivel vagy családot alapítanak. Ilyenkor alávetik magunkat a fejükben alkotott képnek arról, hogy milyennek kellene lennie egy nőnek, egy anyukának, egy háztartásnak. Ezután hatalmas felszabadulásként élik meg, amikor elkezdik kutatni, hogy hol vannak ők a szerepeik, az állarcaik mögött. Dalma Heyn A vágy csendje című könyvében azt elemzi, hogy vajon a nők több mint 70%-nak miért tűnik el az erotikus vágya tartós kapcsolatban. Az egyik ok az éppen ez. A megfelelések alatt elveszik a valódi, autentikus, szabad részünk. Ezzel együtt sérül a zsigeri ösztönszintű működésmódunk. Elveszíthetjük az örömre való képességünket is. Jó dolog, ha észrevesszük, hogy elveszik az autentikus részünk, és elkezdjük keresni önmagunkat, de ez átcsaphat a másik végletbe. Fontos lenne a mértékletesség és a kölcsönösség. Persze így is fejlődünk, az ember így is rátalál valamiféle középútra, csak nem mindegy, hogy közben hány kapcsolatunk megy tönkre, hogy mit hagyunk magunk után, pláne, ha ez gyerekeket is érint.

Örülök, hogy szóba hoztad a megfelelési kényszer problémáját. A könyvben arról is esik szó, hogy szorongásainkat a jövőre fordított figyelmünk okozza. Aggódunk, hogy ha nem felelünk meg bizonyos ideálképeknek, akkor majd elhagy bennünket a párunk, kirúgnak minket a munkahelyünkről, bebizonyosodik, hogy értéktelen emberek vagyunk. Ráadásul ezek az aggodalmak sokszor úgy kapcsolnak be, hogy észre sem vesszük.

Abszolút! A kapcsológombok automatikus működésmódok. Sokszor figyelünk arra, hogy a másik mit szól hozzánk, hogyan reagál ránk, ahelyett, hogy arra irányítanánk a figyelmünket, hogy mi mit érzünk. Nem arra koncentrálunk, hogy mi van a szívünkben, hanem arra, hogy mi van a fejünkben. Számtalanszor tapasztaltam, hogy nem tudjuk megfogalmazni az érzéseinket, azt pedig még kevésbé, hogy milyen szükségleteink vannak. Nehéz a belső hangunkra figyelnünk, mert nem olyan életet élünk, ami ezt szolgálja. Ahhoz le kéne lassulnunk, időt kéne töltenünk a saját társaságunkban. Amikor pedig megpróbáljuk, azt éljük meg, hogy haszontalanok vagyunk, és az pörög bennünk, hogy mit kellene tennünk ahelyett, hogy csak ülünk és figyelünk befelé. Az önfejlesztést is sokan úgy értelmezik, hogy elmennek jógaórára, meditációra, erre meg arra, de közben éppen saját magukkal nem kapcsolódnak. A könyvben erről azt írtam, hogy benne vagyunk egy horizontális rohanásban, és hiányzik a vertikális irány, az, hogy elmélyüljünk önmagunkban.

Olyan ez, mintha egy vonaton ülnénk, figyelnénk a mellettünk elrobogó tájat, de nem foglalkoznánk azzal, hogy egyáltalán jó vonaton ülünk-e, jó irányba tartunk-e, és közben mit is élünk át.

Pedig, ahogyan írtad, a boldogságunk kulcsa éppen abban rejlene, hogy megéljük a pillanatot, hogy jelen legyünk.

A gondolataink általában a múltba vagy a jövőbe repítenek bennünket. Amikor a jövőbe utazunk, azon rágódunk, hogy erre vagy arra úgysem leszünk képesek; amikor pedig a múltba nézünk, sanyargatjuk magunkat, hogy ezt vagy azt miért tettük. Ahhoz, hogy megérkezzünk a jelenbe, két lehetőségünk van. Az egyik az, ha megéljük az érzéseinket. Az érzéseinket csak a jelenben tudjuk megélni, nem tudunk a múltban örülni. A másik, ha a figyelmünket érzékszervi megéléseinkre irányítjuk, arra, ami aktuálisan zajlik bennünk. 

Nagyon érdekesnek tartottam, hogy a szorongással kapcsolatban behoztad a hit témáját is.

Ezzel talán megosztom az olvasókat, pedig minden megélt pillanatunk magában foglalja azt, hogy mit gondolunk az egzisztenciális kérdésekről. Mit gondolunk az életről és a halálról, a magányról és a kapcsolódásról, hogy kik vagyunk mi, arról, hogy milyen a viszonyunk a minket körülvevő univerzummal. Egy pozitív, támogató univerzumban létezünk? Egy közömbösben? Esetleg egy ellenségesben? Ezek mindegyike egyfajta hit, csakhogy nem mindegy, hogy miben hiszünk.

A könyvben azt írtad, hogy aki egy támogató univerzumban hisz, annak sokkal könnyebb megküzdenie a szorongásaival, bízni abban, hogy bármit is hoz a jövő, az az ő fejlődését fogja támogatni.

Egy olyan világban élünk, amiben mindent kontrollálni akarunk, amiben a tudatosság azt jelenti, hogy tudjuk, hogy hol tartunk és hova akarunk eljutni. Számomra viszont azt jelenti a tudatosság, hogy ismerem a kapcsológombjaimat, tudatában vagyok a belső működésemnek, és tisztában vagyok a szükségleteimmel. A saját életemben is sokszor állít dilemma elé, hogy mire van ráhatásom, és mire nincs. Vannak olyan helyzetek, amikben minden, amit tehetünk, hogy széttárjuk a karunkat, és megadjuk magunkat. Egy ilyen helyzetben egy hívő ember könnyebben megadja magát, könnyebben mondja azt, hogy „legyen meg a te akaratod”.  Erre a pontra előbb vagy utóbb mindenki kénytelen eljutni. Még azok is, akiknek nincs spirituális megnyílása, mert a szenvedés előbb utóbb tanítómesterükké válik, segíti őket ebben. Ezt nem empátia nélkül mondom. Én is azok közé tartozom, akiknek a hitét a szenvedés erősítette meg. Sokszor az önmegadás állapotában születnek meg a csodák. Ezek adódhatnak a külvilág változásaiból, de általában ez a változás bennünk zajlik le, és segít, hogy más aspektusból tekintsünk a helyzetünkre, ami megkönnyebbülést, kegyelmet hoz magával.

A könyv címében szereplő szeretetkert egy bizonyos ideális állapotunkra, a szeretetállapotra utal. Hogyan fogalmaznád meg, milyen érzés megérkezni a szeretetkertünkbe?

Számomra szeretkertben lenni azt jelenti, hogy élvezem mindazt, ami szárnyakat ad; látom az árnyékomat, de megbékélek vele, mert tudom, hogy a részem; a nehézségekre lehetőségekként tekintek; és képes vagyok mások felé szeretetet sugározni.  Erről Fodor Ákos sorai jutnak eszembe. „Azoknak, akiket szeretek. / És azoknak, akiket még nem ismerek” – írja. Ez a két sor jól megfogalmazza, hogy ha a szeretetkertben vagyunk, minden élőlény felé, beleértve önmagunkat is, szeretettel és a hála érzésével tudunk fordulni.

Te hogyan jutottál el a szeretetkertedbe?

Nem vagyok mindig a szeretetkertemben, de próbálom minél gyakrabban meglátogatni. Ebben a gyerekeim és a párom segítenek. Szerintem a nőknek az anyaság és szerelem is egy-egy kapu a kertbe, de bejáratot nyithat a szüleinkhez, a barátainkhoz való kapcsolatunk. Számomra az első gyermekem születése is egy ilyen kapu volt. A többiek létezése is. A  legkisebb gyermekem, amikor világra jött, olyan volt, mint egy ványadt kis madárka, de ahogyan a kezembe vettem, hihetetlen erő szállt meg, akarat, hogy őt ebben az itteni létezésben tartsam. Hogy megtanítsam a „földre”, miközben néha azt élem meg, hogy ő az aki az égig emel. Ő folyamatosan a szeretetkertben van, még úgy is, hogy sok dolgot nem tud megcsinálni, amit a testvére. Képes úgy örülni az örömének, mintha a sajátja volna. Amikor este hazamegyek, hallom a kacaját, látom a mosolyát, és a szemébe nézek, megérkezem a szeretetkertbe. Ma már tisztán azt élem meg, hogy ő egy igazi áldás, és minden pillanatért hálás vagyok érte. Vele egy kis mestert kaptam az életembe. Nekem pedig nincs más dolgom, mint közvetíteni az emberek felé azt, amit vele nap mint nap megélek.

Fotók: Szalmás Krisztina

Ha tetszett a cikk, olvasd el a dr. Csernus Imrével készült interjúnkat is!