Lisszaboni napló – A saudade és a prego esete

Becsült olvasási idő: 5 perc
Mediterrán ízek és szokások, kulturális olvasztótégely. Slow life és önismeret a szikrázó napsütésben. Gurics Krisztina lisszaboni naplója.
Hirdetés

Lisszaboni napló – A saudade és a prego esete

Becsült olvasási idő: 5 perc
Mediterrán ízek és szokások, kulturális olvasztótégely. Slow life és önismeret a szikrázó napsütésben. Gurics Krisztina lisszaboni naplója.

Édesanyámnak hála nemzetközi konyhán nőttem fel. A hetvenes, nyolcvanas években elég szokatlannak számított, hogy nálunk húsleves és rántott szelet helyett a vasárnapi ebéd gyakran a portugál, olasz vagy éppen afrikai konyhaművészetből inspirálódott. Mindez köszönhető volt a Dél-Afrikában töltött éveknek, ahol a többféle kultúra keveredése többek között ezzel is megajándékozott bennünket. A barátaim nem nagyon értették, mi miért eszünk – ahogy ők nevezték – „fitnesz kajákat”. Ezért amikor Lisszabonba költöztem, nem aggódtam, hogy nagyon hiányozni fognak a hazai ízek, sőt alig vártam, hogy napi többszöri kapcsolatba kerülhessek a tengeri herkentyűkkel és társaival. És persze az óceán közelsége miatt adott, hogy a portugál konyha nagy része hal-, kagyló- és rákételekből áll, de ahogy kezd jobban kikristályosodni a kép, már látom, a robosztus húsételek, a cukor- és szénhidrátdömping is szerves része az itteni kulináriának.

Hajnalig tartó lakomák

Barátaink, a portugál-új-zélandi kapcsolatokat erősítő Catarina és Chris igazi ínyencek és bátran mondhatom, a város összes jó éttermét ismerik (a jó nem feltétlenül drágát jelent itt, bár némelyik valóban az.) Beleértve a legautentikusabb helyeket is, ahová külföldi csak elvétve jut, mert a dizájn nem éppen trendi, sőt nagyon régi és egyszerű, viszont az ételek kifogástalanok, a hangulat pedig maximálisan portugál. Az egyik kedvencem a Saldanha negyedben, az Av. da República-n található Galeto, ami számomra nagyon jól összefoglalja az igazi portugál életérzést, ami a saudade – vágyakozás, nosztalgia egy szeretett élmény vagy személy iránt, ami térben vagy időben távol van (vagy sosem volt).

A 175 férőhelyes Galeto egy bárpult labirintus. Csak a teraszon vannak normál asztalok és székek, odabent csak bárpultok, de abból jó sok. A pultoknál egymás mellett ülve, a békebeli egyenruhába öltözött pincérek fel-alá masíroznak a vendégek között. A koncepció anno az volt, hogy ha egyedül is térsz be ide, akkor sem érzed magad magányosnak, mert hatalmas társaság vesz körül. Ma már a Galetoba családok, baráti társaságok is járnak, és az sem zavarja őket, hogy egymás mellé sorban kell leülniük, mert az élmény és az ételek megérik azt is, hogy csak a melletted ülővel vagy a pult másik oldalán forgolódó pincérrel cseveghetsz.

Asztalfoglalás nincs, viszont sorban állás annál inkább, legalábbis este tíz után, merthogy itt akkor kezdődik igazán az élet. És tart egészen hajnalig. A legtöbb étterem még hajnal 1-2 körül is szolgál finom falatokkal, a Galeto ehhez képest is maratonit fut a félnégyes, „rövidített” nyitva tartással (Covid előtt reggel ötkor zárt). És a közönség? Főleg helyiek. A fiataltól az idősig, a tetőtől-talpig dizájner cuccokba öltözött influencerektől az átlagos családokig.

Értékes múlt

Első alkalommal, amikor betérünk, hirtelen azt sem tudom, hányat is írunk épp, mert itt olyannyira megállt az idő, hogy konkrétan azt várom, mikor bukkan fel Starsky és Hutch trapéznadrágban, hogy leüljön mellénk egy pofa sörre. Az összes berendezés, a lámpáktól a burkolatokig, de talán még az étlap borítója is az eredeti, szinte kifogástalan állapotot őrzi. Az 1966-ban nyílt étteremben csak a vendégek és a néhány falra függesztett TV képernyő árulkodik arról, hogy ez itt nem egy időutazás, hanem a XXI. századi valóság.

Ez a régi idők iránti hűség itt Portugáliában szinte mindenütt jelen van, különösen a tradicionális ételeket kínáló éttermekben. Igaz, Lisszabon egyes negyedeiben azért lehet találni jó pár divatos, mai stílusú bárt, kávézót is, amiket túlnyomórészt az itt élő külföldiek és a turisták töltenek meg, a helyek többsége nagyon is békebeli, és ez itt teljesen normális, mondhatni átlagos jelenség. A régi nem ciki, sőt nagyon is értékelendő, olyan valami, amit fontos megőrizni.

Prego bármikor

Bár a Galetóba szinte bármiért érdemes betérni, mi a pregóért járunk ide, mert itt 4-5 féle marhahúsból készítik – egyik zamatosabb, mint a másik. A prego igazi nemzeti büszkeség (akárcsak sertéshúsból készült párja, a bifana), amit még a „marisqueira” (=halétterem) étlapján is megtalálni azzal a nem titkolt célzattal, hogy ha nem laktál jól a hosszas rákpucolgatás közben, fejeld meg a végén egy pregóval, nehogy éhes maradj! És bizony meg is fejelik.

A prego egy egyszerű szendvics: puha, ciabatta-szerű fehér zsemlébe tett gyönyörűséges steak, jó sok sült fokhagymával a tetején. Mustárt adnak hozzá és hasábburgonyát vagy tükörtojást körítésnek, ha kéred. A zsemle mindig friss, a hús pedig egy csoda, ahogy pincérünk, Karol mosolya is. A ragyogó tekintetű fiatal brazil nő csak három hónapja dolgozik itt, de a helyre jellemző vendégszeretet és kedvesség egyértelműen személyiségvonása. Beszélgetünk az étterem történelméről és közben azt is megtudom, hogy két kisgyermek édesanyja, és két helyen is dolgozik, de a fáradtságnak nyoma sincs az arcán, és amit megoszt, nem panasz, csupán információ. Mosolyával beragyogja az ebédünket, sajnálom is, hogy a fotón nem akar szerepelni, de azt mondja, ma nem szép a frizurája.

A prego isteni, mint mindig, és bár ezúttal ebédre jöttünk, sört iszunk mellé, mert ehhez az dukál, és mert itt, talán a napfény, az óceán közelsége miatt minden nap olyan, mintha nyaralnánk. Olyankor pedig az ilyen „félrelépések” is megengedettek – mentegetőzöm magamban.

A hús szinte elolvad a szánkban, és bár éhesen érkeztünk, igencsak jóllakunk a körítésnek kért sültkrumplin osztozva. Itt a körettel sem spórolnak. A helyiek rendszerint két étkezés között vagy külön fogásként eszik a pregót, nekünk kitűnő főfogás minden egyes alkalommal.

Bőség mindenből

Az utolsó falat után Karol desszerttel kínál, és bár befelé jövet már megcsodáltam a választékot a pultban, a színes, habos csodákra már nem csábulok el. Nemcsak azért, mert tökéletesen jóllaktam, hanem azért is, mert a legtöbb portugál sütemény az édességen és némi tejes ízen kívül sok élményt nem ad. De ez nem is lényeges, mert minden más viszont annál inkább.

Bőség van. Mindenből. Finom ízekből, választékból, kedvességből, mosolyokból, hagyományból, értékekből. A múltból. Kár, hogy az ajtón kilépve eltűnik mindez és visszacsöppenünk a mába, a chatek, online meetingek és a tiktok világába – villan át az agyamon. Úgy látszik, a saudade ragadós.

Tetszett, inspirált? Oszd meg másokkal is!

Facebook
Twitter
Pinterest
LinkedIn

Hirdetés