Hiszek abban, hogy ha az ember újra és újra kapcsolatba szeretne kerülni egy történettel, ha sokadjára olvas el egy regényt, néz meg egy filmet vagy színdarabot, akkor azt azért teszi, mert kap tőle valami fontosat, ami nem csupán kognitív vagy élményszinten hat, hanem sokkal mélyebben, a tudattalanban. Ezek a történetek számunkra nemcsak egy fontos gondolatot, mondanivalót vagy tanulságot hordoznak, nemcsak a világnézetünket formálhatják, hanem mélylélektani szinten és markánsan hatnak arra, ahogyan az életre tekintünk és arra, hogyan érdemes azt élni.
Érdekes, hogy míg a gyerekek esetében már egyre több szó esik arról, miképpen gyógyíthatnak a mesék, és miért nem szabad a szülőnek ellenállni, ha estéről estére ugyanazt a történetet kell pontosan ugyanúgy elmesélniük, addig a felnőtteknek azt a vágyát, hogy a történeteken keresztül végezzenek komoly önismereti munkát, gyakran bagatellizáljuk, puszta szórakozásnak, rosszabb esetben időpazarlásnak tekintjük. Pedig a történetmesélés valószínűleg egyidős az emberiséggel, erőteljes motivációnk van arra, hogy sztorik által próbáljuk megérteni az emberi léthez és annak lehetséges értelméhez vagy értelmetlenségéhez fűződő bonyolult kapcsolatunkat és elképzeléseinket.
Van egy remek Facebook csoport, amelyet csak ajánlani tudok. A neve: Filmekről, melyek pszichológiailag érdekesek és értékesek. Örök vita megy arról a tagok között, hogy egy-egy film vajon miért jelent nagyon sokat valakinek és szinte semmit a másiknak. Azt gondolom, ez teljesen rendben van – ahogyan mindenkinek a saját specifikus traumáit kell feldolgoznia, és a személyes önismereti útját járnia, úgy az archetipikus történetek is eltérőek, amelyeket szívesen használunk arra, hogy jobban megértsük az életet. Most mégis kísérletet teszek arra, hogy három, hozzám nagyon közel álló filmet ajánljak, amelyek talán másoknak is segíthetnek jobban érteni és szeretni az életet.
Szkafander és pillangó
Amikor először végignéztem ezt a filmet, csak ültem mozdulatlanul a kanapén, míg lement a vége főcím Joe Strummer fantasztikus számával, a Ramshackle day parade-del, és egy másik dal szövege járt a fejemben, az Anna and the Barbies-tól és Kiss Tibitől a Kezdjetek el élni. Egy tulajdonképpen tragikus történetet láttam, amely ráadásul színigaz volt: a francia Elle magazin egykori legendás főszerkesztője, Jean-Dominique Bauby 43 éves korában egy sztrók következtében teljesen lebénul, csupán bal szemhéját tudja mozgatni. Végül megtanul így kommunikálni a környezetével, és segítőivel megírja memoárját is. A könyve megjelenése után néhány nappal tüdőgyulladásban hal meg.
Így leírva nem valami felemelő történet, ugye? Ha azonban megnézzük Julian Schnabel feldolgozásában a történetet – aki le sem tagadhatná, hogy nemcsak csodálatos filmrendező, hanem festőművész is –, nem azt fejtjük meg belőle, hogy milyen tragikusan hirtelenül érhet véget egy ígéretes élet, hanem azt, hogy milyen iszonyúan értékes minden egyes perc, amit a Földön töltünk. Minden nap, amikor szeretünk és szeretve vagyunk, minden csók, minden érintés, a gyerekeink puha keze az arcunkon, a szüleink ráncos bőre a simításunk alatt. Minden gyönyör, minden fájdalom, az arcunkba fújó szél, a karunkra csíkokat felrajzoló nap. A Szkafander és pillangó legfontosabb mondanivalója számomra, hogy az élet értelme maga a létezés, annak a lehető legteljesebb megélése, amíg arra lehetőségünk van.
Groundhog day
Talán furcsán veszi ki magát, hogy egy Cannes-ban díjazott művészfilm után egy népszerű vígjátékkal folytatom a sort, de aki látta a magyarul elég szerencsétlen módon Idétlen időkig néven futó filmet, az nyilván érti, miért került be ebbe a válogatásba. Harold Ramis filmje azt a mindenkiben élő vágyat ábrázolja, ami életünk elbaltázott lehetőségeinek ismétléséről, jobbá tételéről szól.
A főhős, az arrogáns és beképzelt meteorológus, Phil Connors azonban nem önszántából ismétli újra és újra élete egyik leghektikusabb napját, hanem azért, mert a sors ezt rótta rá feladatul, ezzel akarja őt tanítani. Na de mire? Miért éli újra Phil éppen azt a napot, amikor egy általa lenézett kisvárosba utazik, hogy ott tudósítson a mormota ünnepségről, és amelyben az egyetlen izgalmas tényező csinos kolléganője?
A pszichológia egyik laikusok számára is jól érthető önismereti tétele az, hogy amíg nem változtatunk önmagunkon, addig nagyrészt ugyanazokra a dolgokra számíthatunk az életünkben. Ez annak ellenére is így van, hogy igazából nagyon kevés olyan dolog van, amely felett közvetlen és teljes kontrollt gyakorolhatunk, aminek alakulása szinte csak rajtunk múlik. Mégis, ha megváltoztatjuk viselkedésünket, gondolkodásunkat, reakcióinkat, életszemléletünket, akkor idővel nagyon sok dolog meg fog változni az életünkben – azért, mert alapvetően a perspektívánk alakul át. Ha jó irányba változunk, ugyanazokat a dolgokat másképpen értelmezzük, könnyebben elfogadjuk a megváltoztathatatlant, elégedettebbek és optimistábbak leszünk, növekszik az énerőnk és az önbizalmunk, javulnak társas kapcsolataink. Ugyanakkor bármennyire is kézenfekvő ez a lélektani tétel, a valóságban a változás egy nagyon kemény munka, adott esetben egy nagyon hosszú út, és szinte mindig kell hozzá az embertársaikkal való kapcsolódás.
Annak ellenére, hogy a film egy nagyon könnyen érthető és élvezhető vígjáték, amely a legszélesebb nézői réteget szólítja meg, rengeteg komoly filozófiai és lélektani kérdést feszeget. A már fent említetteken kívül például azt, hogy ha elkezdünk tudatosabban és autentikusabban élni, akkor az elégedettséghez vezető út végül mégiscsak az lesz, hogy alázatosak és elfogadóak vagyunk az életünkkel és más emberekkel kapcsolatban, és igyekszünk a lehető legtöbbet kihozni önmagunkból és a társas kapcsolatainkból – nem a gyorsan megszerezhető élvezetekre, hanem a hosszú távon is örömteli életre koncentrálva.
A film nagyon szórakoztatóan és okosan mutatja be a különböző stációit annak, hogyan reagálhatunk egy krízisre – itt nevezhetjük akár életközepi válságnak is –, ami azzal szembesít, hogy fájdalmasan beleragadtunk egy számunkra elviselhetetlen létbe, és hogy milyen megoldásokkal próbálkozunk, hogy valahogyan kitörjünk, hogy végre újra igazán élhessünk. Phil Connors becsülettel járja végig újra és újra ugyanazt az osztályt, mindig megbukva, mindig próbálkozva, míg végül személyiségfejlődése, önmaga legyőzése által tovább léphet egy magasabb szintre.
Egy makulátlan elme örök ragyogása
Michel Gondrynak már a videóklipjeiben (például a Björknek rendezett Human Behaviourben vagy a Fell in Love With a Girlben a White Stripes-tól) is megmutatkozik gazdag fantáziája, költői eszköztára és vonzódása a szokatlan formanyelvi megoldásokhoz. Jobb emberre nem is lehetett volna bízni ennek a végtelenül romantikus, mégis hiteles és nagyon is komoly történetnek a megrendezését, amely ugyancsak egy sokak által feltett kérdésre keresi a választ: vajon jobban járnánk-e, ha egy fájdalmasan végződő szerelemnek még az írmagját is kitörölnénk az emlékezetünkből, és visszatérhetnénk abba a nyugalmas állapotba, amikor még nem is ismertük az illetőt, aki összetörte a szívünket?
A pszichoanalitikus szemlélet egyik sarkalatos pontja, hogy a tudattalanunkba „rejtett” történések, traumák akkor is aktívan kifejtik hatásukat az életünkre, viselkedésünkre, emberi kapcsolatainkra, ha nem is vagyunk tisztában azzal, hogy megtörténtek. A gyógyulás, változás útja pedig éppen az, hogy – természetesen szakavatott terapeuta segítségével – ezeket a traumákat a tudatunkba emeljük, és feldolgozzuk. Amíg azonban csak a mélyben munkálkodnak, rengeteg szenvedés is okozhatnak számunkra.
A film bizonyos szinten erre az analógiára játszik rá: történetének idején ugyanis egy erre szakosodott cég vállalja, hogy egykori szerelmünk minden emlékét kitörli az elménkből. Ha pedig nincs mire emlékezni, akkor nincs, ami fájjon. Joel egy olyan kapcsolatban él Clementine-nal, amelyet sokan jól ismerünk: kezdeti nagy szerelem, aztán az évek során egyre több különbség kerül felszínre a két fél között, míg végül a lány úgy dönt, szakít, és még az emlékét is kitörli egykori kedvesének. Amikor Joel ezt megtudja, szenved, mint a kutya, haragszik és ellentámadásba lendül: ő is kitörli Clementine-t. A művelet során azonban ráébred, hogy a rossz emlékekkel, a fájdalommal együtt törlődnek a szép emlékek, a biztonság, a szerelem érzése is. Az áhított tabula rasa nemcsak a szenvedéstől, az örömtől is mentes.
A film nagyon szépen, és egyáltalán nem didaktikusan mesél arról, hogy milyen bonyolultak az emberi érzések, hogy mennyire nem egyértelmű, hogy a rossz elvesz az életünkből, a jó pedig hozzátesz, ahogyan arról is, hogy sorsunkat még a leggondosabb odafigyeléssel – és sci-fibe illő trükkökkel – sem mindig kerülhetjük el, de éppen ez adja az élet izgalmát. A fejlődéshez hozzátartoznak a negatív élmények is, azok megszüntetésével a változás lehetőségétől foszthatjuk meg magunkat. Egy új szerelemmel járó öröm felvállalásában mindig benne van a szerelem elvesztésével járó szenvedés felvállalása is – aki ez utóbbitól megpróbálja távol tartani magát, az az előbbit sem érdemli.
Fotó: Pexel
Ha tetszett a cikk, olvass még több filmajánlót Kerekes Annától!