hirdetés
Prózai okból: abban az egy évben, amikor felvettek a Színművészetire, nem indult prózai szak, mondván, túl sok a színész, helyette báb szakirányt és zenész-színész szakirányt lehetett választani. Nem tudtam jól énekelni, ezért a báb osztályba jelentkeztem úgy, hogy soha előtte nem volt báb a kezemben. Különben így sem vettek fel kevesebb színészt. (Nevet.)
A Színművészeti előtt elég sokat filmeztem, forgattam itthon készülő külföldi és első filmes magyar produkciókban. A sorozat boom időszaka előtt az első komolyabb magyar széria a Tűzvonalban volt, amiben szerepelhettem. A tanáraim nagy filmes jövőt jósoltak nekem, javasolták, hogy filmezzek, mégis, amikor végeztem, nem talált meg ez a közeg. Az Apatigris törte meg a sokéves kihagyást. Utólag nem is bánom, hogy akkoriban nem forgattam, mert helyette elmélyíthettem a színpadi tudásomat. Viszont jelenleg is forgatok egy produkcióban, ami még nem publikus.
A bábszakon jött elő először a kísérletező kedvem. Amikor még csak elképzeltem a bábszakot, kortárs, összművészeti víziók jelentek meg előttem. Ehhez képest tradicionális, lexikális, történeti tudást kaptam a bábtechnikákról, a marionettől kezdve bunrakun keresztül a kesztyűs bábon át. Szinte fájt a múlt századi technikákkal bajlódni, ez ösztönzött később, hogy kialakítsam a műfaj számomra lényeges kereteit. A báb területe tág, ráadásul kortárs és összművészeti is – ezt felismerve jött vissza, hogy igenis fontos az egyetem tradicionális hozzáállása, mert biztos alapot adott későbbi kísérletezéseimhez. Márkus Sándorral anno megalapítottuk a nemzetközi sikereket is elérő Nylon Groupot, e formációnak köszönhetően megértettem, hogy alkotóművészként nemcsak más művészetét szolgálhatom ki, hanem magam is alkothatok. Azóta is rendszeresen vannak önálló művészeti kezdeményezéseim.
Sok munkám van egy-egy tartalom elkészítésében, de komfortosan érzem magam a közösségi médiában. Kis követőbázissal rendelkezem, alig húszezer követőm van, de mégis olyan közösséget alkotunk velük, hogy a kisebb hazai brandek mellett nagy világmárkák is szívesen hirdetnek velem.
Az egyik legjobb barátnőm, Borbély Alexandra mondta, hogy néha arra gondolva választja ki az aktuális szettjét, hogy én biztosan az egymáshoz kevésbé passzoló ruhadarabokat válogatnám össze. Általában azokra a ruhadarabokra esik a választásom, amelyek az aktuális hangulatomnak és eseménynek a legjobban megfelelnek. Megfigyeltem, hogy ha viszont nagyon kitalálom magam, feszengek a szettben.
A Trojkában, Soós Attila rendező vezetésével olyan műhelymunka folyik, ahol teret kap a kísérletezés: beleszólhatok mint színész az előadás alakulásába, ehhez adódik hozzá Attila egyéni rendezői látásmódja – e kettősség ritka Magyarországon. Attila sok esetben ránk, színészekre íratja a szerepeket, és ez jólesőn juttatja eszembe Csehovot, aki arról is híres volt, hogy a társulatára írta darabjait. A Trojkában kifejlesztettük a színjátszást, ami a filmes és a színházi forma közötti határon van. Ilyen nézői közelségben nem fér bele semmilyen nagyszínpadi megoldás, a színjátszás itt finomabb amplitúdón mozog. Nem lehet a publikumra ijeszteni, ám többnek is kell lenni, mint filmen. Alapból erősen gesztikulálok, ami a játékomban is megvan, de filmen ez túl sok. Alakításaim a Trojkában csiszolódtak, az elmúlt nyolc évben: Anna Karenina Kittijétől eljutottam a Dogville-i Grace-ig. A Minden tekintetben esetében Orsi szabad kezet kapott, bár ő és Attila sokat egyeztettek. John Cassavetes Arcok című filmje alapján készült a darab, de Orsi elrugaszkodott attól, jócskán beleírta saját magát, azonban ő is figyelemmel volt a társulatra.
Átgondolt döntéseket hozok, melynek során figyelembe veszem a minőséget, az értéket és a társadalmi hasznot. Az ész nélküli pazarlást nem fogadom el. Értékelem azokat a dolgokat, amikre gyerekként csak vágytam, például, hogy elmehetek úgy bevásárolni, hogy különösebben nem kell néznem az árakat. Nem volt könnyű gyerekkorom – egyébként az Én, Iphigénia című darabomat Závada Péter a saját élettörténetem alapján írta, mitológiai elemekkel vegyítve –, de legalább megtanultam küzdeni. Sokszor érzem, hogy nincs lehetetlen.
Mindenki a pénzre vágyik, de közben a boldogságot keresi. Arra tesszük föl az életünket, hogy annyit keressünk, ami, úgy érezzük, a boldogságunk zálogja – de mikor élvezzük az életet? Egész életünk üzleti alapú. Két éve az önálló TEDx előadásomban feszegettem a kérdést: hova még? Fontos az egyén szintjén tudatosnak lenni az élet legtöbb területén, mert a világcégeket és a világot is egyének vezetik, jó lenne, ha öntudatra ébrednének. (Persze akadnak köztük üdítő kivételek.) Próbálom felhívni a figyelmet a hétköznapi tudatosság fontosságára. A fókuszt a pazarlásmentes élet népszerűsítésére helyezem, mert ez az egyik legégetőbb problémája a Földnek. Az ember birtokolni szeretne, de ez csak instant boldogságot okoz. Itt játszik szerepet a kultúra, ami nemcsak az egyes ember szintjén meghatározó, hanem össztársadalmilag is. Ha egy társadalomban az állampolgárok rendszeresen fogyasztanak jó minőségű kultúrát (ld. jóléti társadalmak), akkor az mentálisan és lelkileg visszatükröződik a közhangulatban. Ebben a bizonytalan, szorongó világban pont a kultúra segítene jól lennünk, és ez nem is annyira pénzkérdés.
hirdetés
