A színjátszáson belül miért a bábot választottad annak idején?
Prózai okból: abban az egy évben, amikor felvettek a Színművészetire, nem indult prózai szak, mondván, túl sok a színész, helyette báb szakirányt és zenész-színész szakirányt lehetett választani. Nem tudtam jól énekelni, ezért a báb osztályba jelentkeztem úgy, hogy soha előtte nem volt báb a kezemben. Különben így sem vettek fel kevesebb színészt. (Nevet.)
Hogyan kanyarodtál a filmezés felé?
A Színművészeti előtt elég sokat filmeztem, forgattam itthon készülő külföldi és első filmes magyar produkciókban. A sorozat boom időszaka előtt az első komolyabb magyar széria a Tűzvonalban volt, amiben szerepelhettem. A tanáraim nagy filmes jövőt jósoltak nekem, javasolták, hogy filmezzek, mégis, amikor végeztem, nem talált meg ez a közeg. Az Apatigris törte meg a sokéves kihagyást. Utólag nem is bánom, hogy akkoriban nem forgattam, mert helyette elmélyíthettem a színpadi tudásomat. Viszont jelenleg is forgatok egy produkcióban, ami még nem publikus.
Fontos számodra a magaskultúra és szereted kitágítani színészeted határait, más művészeti ágak felé elmozdulva. Láthatunk szépen kidolgozott, mozgásművészetre épülő videóban, de az Én, Iphigénia című, önéletrajzi ihletésű monodrámában is hangsúlyosak a mozgásszínházas elemek. Általában túl szűknek tartod a kereteket?
A bábszakon jött elő először a kísérletező kedvem. Amikor még csak elképzeltem a bábszakot, kortárs, összművészeti víziók jelentek meg előttem. Ehhez képest tradicionális, lexikális, történeti tudást kaptam a bábtechnikákról, a marionettől kezdve bunrakun keresztül a kesztyűs bábon át. Szinte fájt a múlt századi technikákkal bajlódni, ez ösztönzött később, hogy kialakítsam a műfaj számomra lényeges kereteit. A báb területe tág, ráadásul kortárs és összművészeti is – ezt felismerve jött vissza, hogy igenis fontos az egyetem tradicionális hozzáállása, mert biztos alapot adott későbbi kísérletezéseimhez. Márkus Sándorral anno megalapítottuk a nemzetközi sikereket is elérő Nylon Groupot, e formációnak köszönhetően megértettem, hogy alkotóművészként nemcsak más művészetét szolgálhatom ki, hanem magam is alkothatok. Azóta is rendszeresen vannak önálló művészeti kezdeményezéseim.
Tudatosan menedzseled magad?
Sok munkám van egy-egy tartalom elkészítésében, de komfortosan érzem magam a közösségi médiában. Kis követőbázissal rendelkezem, alig húszezer követőm van, de mégis olyan közösséget alkotunk velük, hogy a kisebb hazai brandek mellett nagy világmárkák is szívesen hirdetnek velem.
Megjelenésedre jellemző, hogy igen átgondolt, bármilyen felkérésnek is teszel eleget. Hogyan írod le a stílusodat, ha megkérdeznek róla?
Az egyik legjobb barátnőm, Borbély Alexandra mondta, hogy néha arra gondolva választja ki az aktuális szettjét, hogy én biztosan az egymáshoz kevésbé passzoló ruhadarabokat válogatnám össze. Általában azokra a ruhadarabokra esik a választásom, amelyek az aktuális hangulatomnak és eseménynek a legjobban megfelelnek. Megfigyeltem, hogy ha viszont nagyon kitalálom magam, feszengek a szettben.
Legutóbb Karafiáth Orsolya Minden tekintetben című darabjában láttalak, ahol a Trojka Színházi Társulással adtátok elő két szerelem történetét, a KuglerArt lakásszínházban. Testközelből engedtek bepillantást az előadott sztorikba. Milyen érzés a nézőktől pár centire játszani?
A Trojkában, Soós Attila rendező vezetésével olyan műhelymunka folyik, ahol teret kap a kísérletezés: beleszólhatok mint színész az előadás alakulásába, ehhez adódik hozzá Attila egyéni rendezői látásmódja – e kettősség ritka Magyarországon. Attila sok esetben ránk, színészekre íratja a szerepeket, és ez jólesőn juttatja eszembe Csehovot, aki arról is híres volt, hogy a társulatára írta darabjait. A Trojkában kifejlesztettük a színjátszást, ami a filmes és a színházi forma közötti határon van. Ilyen nézői közelségben nem fér bele semmilyen nagyszínpadi megoldás, a színjátszás itt finomabb amplitúdón mozog. Nem lehet a publikumra ijeszteni, ám többnek is kell lenni, mint filmen. Alapból erősen gesztikulálok, ami a játékomban is megvan, de filmen ez túl sok. Alakításaim a Trojkában csiszolódtak, az elmúlt nyolc évben: Anna Karenina Kittijétől eljutottam a Dogville-i Grace-ig. A Minden tekintetben esetében Orsi szabad kezet kapott, bár ő és Attila sokat egyeztettek. John Cassavetes Arcok című filmje alapján készült a darab, de Orsi elrugaszkodott attól, jócskán beleírta saját magát, azonban ő is figyelemmel volt a társulatra.
Mennyire vagy tudatos a mindennapokban?
Átgondolt döntéseket hozok, melynek során figyelembe veszem a minőséget, az értéket és a társadalmi hasznot. Az ész nélküli pazarlást nem fogadom el. Értékelem azokat a dolgokat, amikre gyerekként csak vágytam, például, hogy elmehetek úgy bevásárolni, hogy különösebben nem kell néznem az árakat. Nem volt könnyű gyerekkorom – egyébként az Én, Iphigénia című darabomat Závada Péter a saját élettörténetem alapján írta, mitológiai elemekkel vegyítve –, de legalább megtanultam küzdeni. Sokszor érzem, hogy nincs lehetetlen.
Milyen témák foglalkoztatnak mostanában?
Mindenki a pénzre vágyik, de közben a boldogságot keresi. Arra tesszük föl az életünket, hogy annyit keressünk, ami, úgy érezzük, a boldogságunk zálogja – de mikor élvezzük az életet? Egész életünk üzleti alapú. Két éve az önálló TEDx előadásomban feszegettem a kérdést: hova még? Fontos az egyén szintjén tudatosnak lenni az élet legtöbb területén, mert a világcégeket és a világot is egyének vezetik, jó lenne, ha öntudatra ébrednének. (Persze akadnak köztük üdítő kivételek.) Próbálom felhívni a figyelmet a hétköznapi tudatosság fontosságára. A fókuszt a pazarlásmentes élet népszerűsítésére helyezem, mert ez az egyik legégetőbb problémája a Földnek. Az ember birtokolni szeretne, de ez csak instant boldogságot okoz. Itt játszik szerepet a kultúra, ami nemcsak az egyes ember szintjén meghatározó, hanem össztársadalmilag is. Ha egy társadalomban az állampolgárok rendszeresen fogyasztanak jó minőségű kultúrát (ld. jóléti társadalmak), akkor az mentálisan és lelkileg visszatükröződik a közhangulatban. Ebben a bizonytalan, szorongó világban pont a kultúra segítene jól lennünk, és ez nem is annyira pénzkérdés.
Fotók: Pejkó Gergő
