Szerző: Kerekes Anna
hirdetés
Dr. Bakó Tihamér pszichoanalitikus, pszichografikus, a Pszínház Playback Színházi Társulat alapító tagja, pszichodramatista huszonöt éve alkot pszichológiai témájú grafikákat, minden ötödik évben előrukkolva egy újabb könyvre való adaggal. Legfrissebb kötetének rajzaiból Anya csak egy van! címmel november elején nyílt kiállítás a Fugában, amely december 11-ig látogatható.
Az ötlet tulajdonképpen véletlenül jött. Az egyik könyvemhez a felkért illusztrátor alkotásai nem nyerték el a szerkesztő tetszését, és arra gondoltam, akkor elkezdek én rajzolgatni. Nem voltam biztos benne, hogy jó, amit csinálok, de amikor kikértem a családom véleményét, azt mondták, nem is olyan rossz. Ez körülbelül huszonöt éve volt, és onnantól kezdve tudatosan készítettem rajzokat különböző terápiás helyzetek által inspirálódva. Jó volt az érzéseket, benyomásokat, a páciensek érzelmi állapotait egy-egy rajzba sűríteni.
Igazából egészen a fent említett esetig sosem gondoltam arra, hogy rajzoljak, de a művészetek mindig is fontosak voltak számomra. Az alkotás és a lélekgyógyászat nem állnak távol egymástól. Amikor elkezdtem „pszichografikákat” készíteni, már évek óta aktívan részt vettem a drámai elemekkel és lélektani eszközökkel operáló playback színházban, ahol színész és játékmester is voltam. A két dolog – a playback színház és a rajzolás – ráadásul nagyon hasonló forrásból táplálkozik: mindkettő egy élményt, érzelmi állapotot sűrít bele egyetlen képbe, csak más eszközökkel dolgozik.
Az első egy bemutatkozó album volt, amely nem szerveződött konkrét tematika köré. A második a vezető-beosztott viszonyt tárta fel, de ez is inkább úgy született meg, hogy észrevettem, sok grafikám boncolgatja ezt a témát. A mostani, az anya-gyerek kapcsolat különböző aspektusait és típusait feltáró album esetében is nagyrészt ez volt a helyzet. A harmadik, „maszkok és grimaszkok” címmel megjelent albumom az arcunkon tükröződő érzelmeket ábrázolja. A negyedik, amely évek hosszú sora alatt készült el, különböző irodalmi műveket dolgoz fel. Regények, elbeszélések, mondák esszenciáját próbáltam meg egy-egy grafikában megfogalmazni. Ez nagyon inspiráló és termékeny időszak volt számomra. Volt, hogy egy novellát tízszer is elolvastam, mire úgy éreztem, képes vagyok megragadni a lényegét.
Nem feltétlenül tudom megítélni, hogy az vagyok-e. Van, aki annak nevez. Én erre a tevékenységre találtam ki a pszichografikus kifejezést. Amikor rajzolok, akkor grafikus vagyok, de amikor a playback színházban játszom, akkor színész. A kulcsszó, a közös pont maga az alkotás. Ez ugyanakkor a terápiás munkámban is az egyik lényeges elem, akár egyéni, akár csoportos folyamatokról van szó. Számomra is nagyon érdekes, hogyan ötvöződnek egymással a különböző szerepeim. A kiállításmegnyitóra egyébként haikukat és vakákat is írtam a rajzokhoz, zenész is kísérte a műsort, és megkértük a közönséget, hogy mondjanak érzéseket, élményeket, amelyek felmerülnek bennük a pszichografikákkal kapcsolatban. Itt is lényeges elem volt tehát a különböző művészeti ágak és a pszichológia ötvözése.
A korai élmények, a szülőkkel való kapcsolat nagyon meghatározza az életünket, ezért a terápiás üléseken rengetegszer merül fel a téma akár a gyerek, akár a szülő szemszögéből. Ezek adták az ihletet, és a téma fontosságát mutatja, hogy rendre visszahallom, a rajzokat használják kollégák a gyerekekkel vagy felnőttekkel való munkához.
Ilyenkor a fókusz kívülre helyeződik. Ránézek egy rajzra, amiben meglátom magamat, és azon tudok nevetni, de szembesülni is az esetleges gyengeségeimmel.
Így sokszor könnyebb tudatosítani, milyen szülő vagyok, és milyen szeretnék lenni. Vagy éppen arra, hogy milyen volt az én anyám, és az én gyerekem milyennek lát engem. Egy-egy ilyen grafika éppen ezért nagyon erős hatást tud kiváltani az emberekből.
Hozzátenném, hogy van olyan művész, akit a tudatosság segít, és van, akit gátol. Én inkább az utóbbi vagyok. Este 10 körül, a racionálisabb nappali jelenlét után belekerülök egy kevésbé tudatos állapotba, könnyebben kapcsolódom a belső világomhoz, és létrejön egy mikrokozmosz, amelyben teljesen összhangba kerülök az érzéseimmel, és azok irányítják a kézmozdulataimat. Azokat a grafikákat, amelyekkel nem vagyok elégedett, össze szoktam tépni. Egyszer véletlenül egy olyat is elszakítottam, amit nem akartam. Hiába emlékeztem, mit ábrázolt, tudatosan már nagyon nehéz volt újraalkotni, mert megszűnt az a fajta spontán érzelmi élmény, amely korábban irányított. Az is gyakran előfordul velem, hogy tudattalanul kerül bele egy motívum, egy jelentés a grafikáimba. Néhány hónapja meghívtak Pécsre a helyi zsidó közösségbe, és a zsinagógában lett látogatás hatására rajzoltam valamit, amiről látom, hogy nagyon erős érzelmi élményt közvetít, de még nem feltétlenül tudom megfogalmazni, hogy mit. Címet sem tudtam neki adni egyelőre.
Mindegyik közel áll a szívemhez. Ha egyet emelhetnék ki, az az „Élethosszig tartó anya-gyerek kapcsolat” lenne, amelyiken egy anyamadár egy kolbászt hoz a pocakos, szakállas gyerekének. A rajzok egyébként szinte mindig hordoznak valamiféle szarkazmust, ami az én életfilozófiámból fakad. Elég sértődékeny voltam a saját önismereti munkám előtt, ha valami bántott, visszavonultam, nem igazán tudtam a haragomat kifejezni. Aztán ahogyan dolgoztam magamon, kifejlődött bennem egyfajta önvédő mechanizmusként a szarkazmus: ha valaki durván vagy bántón viselkedett velem, akkor egy-egy szarkasztikus mondattal tudtam csillapítani magamban a konfliktus okozta feszültséget. Ez a fejlődésemnek egy fontos része volt, és a grafikáimban is megjelenik.
Az már nem az én tisztem, hogy üzenjek. Nem tartom feladatomnak, hogy akarjak valamit mondani a nézőknek, szeretnék nekik szabadságot adni a rajzaim értelmezésében.
Talán azt az egyet emelném ki, hogy – a kiállítás ugyancsak szarkasztikus megfogalmazású címével ellentétben – anya nem csak egy van, az anyaság egy dinamikusan változó szerep, amelyben többfélék is tudunk lenni. Fontos, hogy ne statikusan lássuk magunkat.
hirdetés
