Egyre több kutatás, újságcikk és könyv foglalkozik a jelenséggel, ami előbb vagy utóbb mindannyiunkat utolér. Az életközepi válság általában 35 és 50 éves korunk között jelentkezik, és arra ösztönöz bennünket, hogy összegezzük mindazt, amit addigi életünkben elértünk, és ha szükségét érezzük, újratervezzünk. Ez azonban nem mindenki számára jelenti azt, hogy szakmát vált, új hobbiba kezd vagy akár álmai sportkocsijával tereli el a figyelmét a közeledő időskorról. Ha úgy érezzük, hogy megfeneklettünk a kitűzött céljaink tengerében, és elképzelni sem tudjuk, hogyan tovább, könnyen válhatunk rosszkedvünk vagy akár a depresszió rabjává. Arthur C. Brooks, a Harvard Business School és a Harvard Kennedy School William Henry Bloomberg professzora, az itthon a 21. Század Kiadó gondozásában megjelent A csúcsra és felfelé című könyv szerzője szerint azonban ebben az életszakaszban nemcsak a kilátástalanság, elért sikereink is veszélyeztethetik a boldogságunkat.
A sikeres ismeretlen
A könyv megírása előtt majd’ egy évtizeddel a negyvenes évei végén járó Brooks egy prominens washingtoni agytröszt elnökeként dolgozott, több könyvet publikált már és cikkei jelentek meg a New York Times hasábjain. Büszke volt a sikereire, és nem aggódott azon, hogy boldoggá teszi-e az életforma, amit él, és hogy hosszútávon fenntartható-e az a feszített tempó, amit hosszú évek óta diktált magának.
Majd egy nap a Los Angelesből Washingtonba tartó éjszakai járaton egy olyan beszélgetésnek lett fültanúja, ami megváltoztatta az életét. Egy idős férfi és a felesége vitatkoztak: a férfi úgy érezte, nincs többé értelme az életének, a nő próbálta jobb belátásra bírni. Brooksot kíváncsivá tette a szóváltás, ezért kihasználta a leszállás zűrzavarát, és megnézte magának a párt. Döbbenetére a nyolcvanas évei közepén járó úr híres ember volt, akit ő maga gyerekkora óta csodált. Az utasok egymás után ismertek rá, a pilóta külön köszöntötte őt. A közismert férfi arcán nyoma sem maradt a korábbi elkeseredettségnek, boldogan fürdőzött az egykori sikereit dicsérő elragadtatásban.
Brooks később sem tudta elfelejteni a repülőn látott jelenetet. Szöget ütött a fejében a gondolat, hogy talán mégsem sikereink alapozzák meg időskori boldogságunkat, mi több, talán éppen azok nehezítik meg fizikai és szellemi hanyatlásunkat, hogy képtelenek vagyunk őket a helyükön kezelni.
„Én azt láttam, hogy a szakmájukban sikeres emberek körében nemhogy gyakori, hanem szinte általánosnak mondható egyfajta lappangó szorongás, amit én a kiválóságra törekvő emberek átkának neveztem el. Ugyanis akik rendkívüli teljesítmények elérésére hajtanak a szakterületükön, gyakran félelemmel néznek az elkerülhetetlen hanyatlás elébe, a sikereikkel egyre elégedetlenebbek lesznek, a kapcsolataik pedig kiüresednek” – írja Brooks.
Társadalomtudósként Brooksot nemcsak az kezdte foglalkoztatni, hogy saját maga számára hogyan törheti meg ezt az átkot, hanem az is, hogyan találhatjuk meg mindannyian a boldogságot életünk második felében. Az elkövetkező kilenc évet kutatással töltötte, aminek eredményeként megszületett A csúcsra és felfelé című könyve.
Darwin bánata
Brooks fenti elméletét a híres természettudós, Charles Darwin története is alátámasztja. A biológiai evolúció egyik felismerőjének és névadójának sikerei világhírt hoztak számára. A fő műveként számontartott, A fajok eredete című munkáját ötvenévesen adta ki, és ezzel elért karrierje csúcsára. Ezután sem dőlt hátra, azonban a kutatásai megfeneklettek, és a tevékenység, a kutató munka, ami addig boldoggá tette, többé nem okozott örömet számára.
Brooks úgy gondolja, ennek az az oka, hogy minél komolyabb teljesítményt ér el valaki, az idő előrehaladtával annál szembetűnőbb lesz szellemi és fizikai képességeinek elhalványulása. A lejtmenet azonban elkerülhetetlen. A legtöbb szakmában a csúcspontot negyvenes éveink alatt érhetjük el. Kutatások szerint a Nobel-díjas fizikusoknál átlagosan ez 50, a kémikusoknál 46, az orvosoknál 45 éves korra tehető. De hasonló cipőben járnak a fizikai munkát végzők is. A vállalkozásói sikerek a középkor elérésével kezdenek ritkulni: a cégalapítóknak optimális becslések szerint csak az 5 %-a 60 év feletti. A szakmai csúcspont után pedig már csak lefelé vezet az út.
Mindezért az agyban végbemenő szerkezeti változások a ludasok. Raymond Cattell, brit-amerikai pszichológus 1971-ben megjelent Abilities: Their Structure, Growth, and Action (A képességek szerkezete, fejlődése és működése) című művében írt arról, hogy az emberek kétféle intelligenciával rendelkeznek, és ezek életük különböző szakaszaiban különböző mértékben állnak rendelkezésükre. A folyékony intelligencia Cattell szerint az érvelés, a rugalmas gondolkodás és az új problémák megoldásának a készségét biztosítja; fiatal éveinkre jellemző és harmincas, negyvenes éveink alatt hanyatlani kezd.
A másik: a kristályos intelligencia, a múltban megszerzett tudás hasznosításának a készsége, ez azonban az idő előrehaladtával, negyven-, ötven-, hatvanéves korunkban, általában nő, és csak az életünk legvégéhez közeledve csökken – már ha csökken egyáltalán.
Brooks úgy látja, a kristályos intelligencia alkalmazásában rejlik életünk második felének és időskorunknak a boldogsága.
A csúcsra és felfelé
Természetes, hogy félünk a hanyatlástól, attól, hogy haszontalanná válunk. A rossz hír az, hogy ez az élettartamunkra is rányomhatja a bélyegét. Los Angeles-i Kaliforniai Egyetem és a Princeton kutatócsoportja 2007-ben több mint ezer idős embert vizsgált, és arra jutottak, hogy azok a nyugdíjasok, akik idős korukban ritkán vagy sosem érezték magukat hasznosnak, közel háromszor akkora eséllyel váltak instabillá, és háromszor nagyobb valószínűséggel veszítették életüket a kutatás alatt mint azok, akik gyakran érezték magukat hasznosnak.
A jó hír viszont, hogy Cattell elméletének fényében életünk második felét nem kell a hanyatlás árnyékában leélnünk. Az idősek fogalmazási készsége például alig romlik. Kutatások szerint az ember szókincse élete végéig bővül, idős korunkban jobban átlátjuk a már megtanult fogalmakat, és ezeket könnyűszerrel adjuk át másoknak. Valószínűleg már kapizsgáljuk, hogy ezek a készségek nemcsak egy partoi Scrabble alatt vagy a nyelvtanulás során lehetnek hasznunkra. A történészek pályaíve például pont a kristályos intelligenciának köszönhetően tér el a megszokottól. Míg más szakmák esetében átlagosan a pályakezdés után 20 évvel érhetjük el a csúcsot, az ő esetükben ez a szám 39,7 év.
Ha a bölcsészettudományi területek távol is állnak tőlünk, a tanítás kifejezetten alkalmas lehet egy második pályaív kialakításához.
Brooks azonban felhívja rá a figyelmet, hogy ahhoz, hogy életünk második felében rátaláljunk annak mélyebb értelmére és boldogok legyünk, elengedhetetlen, hogy megküzdjünk olyan visszatartó tényezőkkel mint a munkamánia, a sikerfüggőség, a ragaszkodás a világi jutalmakhoz vagy a hanyatlástól való rettegés. Azt javasolja, inkább koncentráljunk arra, hogy minőségi kapcsolatokat ápoljunk, elmélyedjünk a spiritualitásban és elfogadjuk a gyengeségeinket.
És persze ne feledjük, hogy soha nem késő újrakezdeni, jegyzi meg Brooks, aki a könyv írásának pillanatában 57 éves és a biztosítók adatai szerint életmódja és jelenlegi egészségi állapota mellett még akár 40 évet is élhet.
Kiemelt kép: Canva és 21. Század Kiadó
További képek: 21. Század Kiadó
Ha tetszett a cikk, ez is tetszeni fog: kattints, és olvasd el könyvajánlónkat!